Szomorú szerelmes versek
A tisztás szélén állva,
A rengeteget pásztázva
Melletted biztonságban.
Majd hirtelen köddé válva,
Egyedül otthagyva,
Elmész elhagyva.
Ó, Te zord, bájos és fagyos gépezet,
Nevedben csak úgy hemzseg az ékezet.
Kinyitom ajtód, kitárul lelked,
Mostantól nekem csakis Te kellesz!
Titkon néha még most is figyellek téged,
S rám törnek a régi, féltett érzések.
Idegenekként megyünk el egymás mellett,
Pedig ahogy téged, szívem úgy még senkit nem szeretett.
Zokogva alszom el,
Könnyek közt kelek fel!
Álmom és éjjelem
Te vagy.
Kint a tetőn ültem aznap este,
Egy üveg bor volt a kezemben, azt hiszem, majdnem tele.
A szerelembe gondoltam bele,
S nagy fájdalom hasított a szívembe.
Sötét alak álldogál a parkban,
Szemében nincs más, csak sírás,
Helyét keresi a nagyvilágban,
Szerelmes szívének sírt ás.
Azt mondtad, szeretsz,
de nem hallottam.
Azt mondtad, kellek,
s szerelmet vallottam.
Meleg nyári nap volt, amikor beléptem egy
szobába, és a kezemet nyújtottam neked.
Ha hallanád szavaim
Miért nem fáj hiányod? Kérdeztem magamtól,
Miután elvittél a szívemből egy darabot.
Magaddal vitted, többé vissza nem hozod,
Testemnek nem fáj, csak a lelkem vette zokon.
Magamat üldözve rohantam végig
időn és téren,
tizenhét éven,
és tudom, így kellett lennie.
Nélküled
Telnek nappalok, éjszakák,
A holdat nézem a könnyeimen át,
Remeg a szívem,
Nélküled úgy nem dobog,
Szakadnak mellkasomból
A sóhajok.
...némán borzad kóbor lelkem,
Érzem a vágyak emésztő súlyát -
szeretve, rombolva egymást.
Kovács Dorka (megrepedtalarc0)
a szoba csendje talán
elnyeli a könnyek
búbánatos énekét
sírják
búgják
zúgják
lelkem viharát
fellegek gyűlnek...