Szomorú szerelmes versek
Elhagytam valamit az este...
Képeidet nézve az ágyban fekve...
Dobban még a szív, de már meddig...
A mosolyod napról napra tetszik...
Ülök... veled szemben, s nézlek,
Nézlek... várom, hogy végre megtörd a csendet,
Nem szólsz... csak nézed velem a szobát,
Nézel te is... nincsenek szavak,
Mégis érzem, a Te szívedben is dúlnak a hadak,
Mi lesz most? Hogyan tovább?
nálad felejtettem valamit
elvitted magaddal
dúdolja szívem a dalait
kezdjünk tiszta lappal
szorongok mert most már nem tudom
mi is az ami hiányzik
miközben szobámat rendezem
elhinnék talán akármit...
Szunnyadna a város,
Nehéz a lég,
Fáj a lelkem,
Most már elég!
Az én szívem nyugalomra vágyik...
kényelmetlen ez a matrac,
nem érzem már lazán magam,
csöppnyi reményt azért adhatsz,
hogy ne legyek gazdátalan`.
miért szeresselek
ha te nem szeretsz
miért szeresselek
ha te kinevetsz
miért hallgassalak
miért kopogtassak
ha szíved zárva
miért lettem ily` árva...
Szüntelen utazok a világ vadregényes peremén,
s alkalmanként már úgy érzem, végre hazatértem.
Itt, a romantikus öröklét búcsú-színű szegletén
minden éjjel saját reményparazsamat kérem.
Első pillantásod, míg élek nem feledem.
Millió kósza érzés, de tudtam, ő kell nekem!
Mosolya melengette szívem, érintése reményt adott.
Elmúlt pár év, s ez érzés belém fagyott.
Fekete felhők, fekete árnyak,
Fekete földből, mint tornyok, állnak.
Fekete felleg fekete nappal,
Szürke égből fekete Angyal.
Hol az a perc, mely oly soká tartott,
Tovább, mint ahogy az esőcsepp hullott.
Hol az a szó, melyet oly sokszor suttogtad,
Melyet mélyen, a legmélyebb szavakkal mormoltad!
Először szemeidbe lettem szerelmes,
Amikor sétáltál az útszélen.
Barátaiddal jöttél felénk,
Mert nem volt mást, mit tegyél.
10 év emlékére
Hát megvolt ez is, elengedlek.
Nem írok, és soha többé nem kereslek.
Úgy tesz néha az ember, mintha nem fájna,
Kívülről senki, belül is csak ő látja.
Háromszor öntözted
meg a kertet,
míg én lassan
elszáradtam melletted.