Szomorú szerelmes versek
Emlékké olvadva
érinteted napjaim,
a magány perceiben is
még ölelnek karjaim.
Az éj sötétjében járok,
az utcákon égő lámpások.
Az utca csak úgy harsog,
minden ember fel-alá mozog.
A kocsmákból hallatszódnak
a régi bányászdalok.
Cseppekben hullik most vérem,
Szúrsz, marsz, halkan szuszogsz...
Égszínkék buborék.
Ez volt a világom
- veled.
Kékjét kölcsönözte
rám mosolygó, kedves
szemed.
Ments meg egy szétzúzott lelket
Te, ki voltál egyetlen szerelme
Annak, ki téged legjobban szeretett.
Ments meg egy szétzúzott lelket!
Éget, táplál, megöl,
Éjjel-nappal gyötör.
Elvész minden gyönyör,
Hol tátong a gödör
Kezem a holdfénynél kezed után nyúl,
Semmit sem talál, testem mellé hull.
Bánatosan tér vissza lelkes útjáról,
Megrémülve dermed, csendben a magánytól.
Belefáradunk a gondolatba, hogy újra ki kell nyitnunk,
Mint egy régi könyvet, s azt reméljük, sosem sírunk
Ugyanazon a fejezeten és ugyanattól a mondattól,
Egy félig kiejtett szótól, vagy egy utolsó darabtól
Belőled, Belőlem vagy Tőlünk,
Vagy már akkor is, ha mindig eldőlünk
A téves irányba, s látod, ez is csak addig szép...
Versbe öntöm, amit nem lehet.
Kiöntöm a szívemet
az összes repedésen keresztül.
Minden gondolatom elkékült.
Egyedül nézek az égre,
Ahogy a szív megy a jégre,
És kicsúszik a kezemből,
Eltűnik az életemtől.
Sosem voltam elég neked,
a fájdalom így megkergetett,
utolért és elkapott,
szívem, vérem megfagyott.
Összetört, nehéz volt, eleget szenvedett,
Kevéssé érzem e szerelmes sebet,
Nem bájos többé a tavaszi kelet,
Lelkemben sírnak a haragos szelek.
Borotvaélen táncolva,
A szívedhez láncolva
Rabja vagyok szerelmednek,
Mert hittem két szép szemednek...