Szomorú szerelmes versek
A fekete múzsa fekete rúzsa kezd lekopni ajkamról, a hajnali harmatról
Csillan vissza az első napsugár, úgy mint ciánkék szemeid álmaimban.
Vihar lettél...
Mi elvitt mindent, pedig lehettél volna támogató szellő gyenge szárnyaimnak.
Minden egyes este, mikor lemegy a Nap,
rám telepszik a csönd. A csönd, mivel együtt jár
a gondolatok zaja.
Nappal nincs rá időm,
vagy csak egyszerűen nem veszem észre,
de éjjel
valahogy nem szabadulhatok tőle.
Nézek meredten, nézek üresen.
A pillanat, mi átölel, elveszett örökre.
Nincs több rejtély, nincs többé köd.
Nem kell mindig neked győznöd.
Megkaptad válaszát végre,
Sajnos, reád nincs szüksége
Minden fájdalmam belőled fakad,
Fülemben hallom hiteltelen szavad.
Mondod, fogadod, határidőt szabsz,
Mikor eljön az idő, becsapsz.
Tudod, mindig vártam, hogy egy nap keresel,
Elmondod, hogy bánod, hogy mellette elveszel.
Vártam, hogy azt mondd: "Ő nem érti lelkem,
Nem mondja, hogy szeret; néha azt, hogy tetszem".
Nem hiszek rég meghalt hiteknek,
Kiket feledni bújnak lét-igék.
Nem hiszek holnapi holdkeringőt
Nappal, ezüstfolyót se, ami kék.
Sétálj az óceán mellett,
legyen szemed kék, zöld, barna álom,
pillantás, mely felébreszt tavaszi bálon.
Szívem hangtalan vacog,
egy összetört kép,
képzelet, szerelem,
hagyom,
megsemmisítsen.
Lelkemmel szerettem a lelkedet,
És szívemmel szerettem a szívedet.
Örökké őrzöm az emlékedet,
Én még most is csak téged szeretlek.
Feladni, feledni Téged
Jó volt négy év alatt kétszer szóba állni Véled,
jó volt egykor réges-régen megölelni Téged.
Fél év... talán ennyi kellett,
Ennyi kellett, hogy rájöjjek, a szerelmet nem a te szemeidben találom meg.