Szomorú szerelmes versek
Csak annyit mondok, nagyon fáj...
Fáj, hogy sohasem néz rám...
Az éjszakában nem lehetek boldog,
mert rád gondolok akkor is, ha nem akarom.
Megpróbáltam lemondani rólad,
de szeretlek, s ezt nem hagyhatom szótlan.
Rideg Léthé
Passiója mindennapi életünknek,
annak részeit darabokra törője.
Akár a lelket is kipusztító,
minden lelki sérelemnek szövője.
Egyedül vagyok, meghalok, a kezem nyúl a mélybe,
Magányosan bolyongok, és szavaim elvesznek a térben,
Fájó érintések, szúró szemek, mik szegeződnek rám,
Saját árnyékomban fázom, és már matt fekete a táj,
Ez fáj, mi körülvesz és elnyel, a közepén egy ember,
Kinek szívéből tüskés inak törnek ki, és semmit nem mer,
Nem tesz meg egy lépést, és nem tesz fel egy kérdést,
Leszegezett fejjel, remegve teljesít egy kérést...
Igen, valahogy megtalálom, és velem van a baj
És csak a művészet az, ami hajt
Mindig ilyen leszek és voltam
Találok helyet magamnak, a saját világomban egyedül várom meg a vihart
Lehet, kicsit maradok még
Beleteszem a tűzbe, szakad a kép
Van pár dolog, amire én sem vagyok büszke
De egyedül találtam ezt az ajtót meg...
Eltávolodtunk
Felesleges lenne már az üzenet,
Belefáradtam a harcba,
Éltet a vized, de eloltja tüzemet
Jellemed bizonytalan arca.
Mondd, hogy örökre így marad,
Ne tudjam, az élet mit takar!
Ne lássam, mi a való lét,
Hazudj még!
Tegnap éjjel váratlan beszöktél
egy hideg szív magányos álmába,
már rég nem várt,
elengedett,
hisz tudta, minden hiába.
Attól tartok, ha találkoznánk, mindent elrontanék,
mint mikor a gyermek az óráját bontja szét.
Így csak a távolból csodállak, mint kilátóból a tájat,
s a domborulatokon szemem pásztáz szerteszét.
Kérhetnék esélyt, de már nem lehet...
merek.
Elmúlt az álom, elmúlt a csoda...
ostoba,
pedig egy álom, egy csoda lett volna...
Az emeletes érzelmek tövében
Ez a Szerelem
Lakatlan bontásra vár
Falai emlék-gerendákkal
Vannak megtámasztva
Különben maguktól leomolnának
A napok csak telnek árván,
jó lenne, ha itt lennél velem, drágám.
Fázom esténként nélküled,
szíved melegsége talán megmenthet.
Mikor meglátlak, félek,
hisz tudom, többé már
nem látom e véges létet...
Miért vagy velem,
Ha folyton megharagszol,
Ha nem számít az,
Hogy megyek vagy maradok,
Ha soha semmi
Nem jó, amit én teszek,
Ha nem elég az,
Hogy ennyire szeretlek...
Mikor a borvörös hajnal baktatott unottan,
szempillámra reggelt csókolt a napfény,
a kerítésre aggatott ökörnyálról lepottyant
az őszből itt maradt falevél.