Szomorú szerelmes versek
A szó üresen csattog,
Az agyamban kattog,
Nem születik gondolat,
Fáj minden mozdulat,
Elfogynak a szavak,
Fásultak a mondatok...
Eltűnök szemed szikrázó egén,
Vihart vártam, szivárványt kaptam én,
Pillantásod színes sugarában
Boldogságom olyan messze szárnyal.
...Minden értékemet levetted...
Megcsupaszítva hagytál el,
Többé már vissza se nézel...
Arcodon a mosoly lelkemnek balzsama,
vigaszom minden szomorú pillanatra.
Szemed tükrében látni magam vidáman,
kéz a kézben együtt lelkem templomában.
Egy reménykeltő pillanat,
Szívem máris nagyot dobban.
Csilingelő érzések járják át szívemet,
A szívem szárnyakat növesztett.
Révült köd, homály, jeges fátyol,
Ez ül lelkemen, didergek, fázom,
Nem tudom, mióta, mi okozta nékem,
De fázom, ajkam szél veri, lebiggyed kéken.
Sohasem gondoltam volna, hogy így lesz.
Hogy nyári napsütésből őszi szél ily gyorsan lesz.
Szerelmünk, akár egy galambpár szállt a nyári éjen.
De, oh, minő őszben ébredt fel szerencsétlen.
Szóval, sajnálom az időt, amit elvettem,
Az utat, amit kereszteztem.
A távolságot, amit megtettünk,
És mindent, amit elvesztettél értük.
úgy hiányzol kedves
szomjas rád a lelkem
szerelmed kívánom
s hogy hiányolj engem
Látok egy arcot,
Ki didereg és fázik,
Levetette régóta,
Mi taszít és játszik.
Nélküled csak legallyazott fatörzs vagyok,
kivágtak s erdőben hagytak a favágók.
Nincs bennem keringés, nincsen bennem élet,
Nincs belül más, csak a szomorú emlékek.
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Könnyed vihar
Változnak az idők
Jobbról fúj a szél
Még egy nap eltelt
Testem aludni tér
Apró
darabjaid
törött
tükörszilánkokként
hulltak
szét
a testemben...