Szomorú szerelmes versek
Ha meghalok, engem ne sirassatok,
a testemnek koporsót ne faragjatok,
földi porhüvelyem tűzben izzítsátok,
hamvaim rohanó patakba szórjátok.
Csak próbálkozok lélegezni...
Már nehezen tudok védekezni...
Egy utolsó sóhaj suttogja a neved...
Mi lett nélküled énvelem...
Gyémántként csillog felém az esti fény
Lelkem házának lüktető sebén.
Hol kékesfehérben ragyog a hold,
Ott könnyeim eredtek, mint a zápor.
Letörlöm arcod ablakomról,
szemed fénye ne kopjon tovább.
Elengedlek, menj, találd meg azt,
ki majd betölti üres szobád.
Szerelmemhez
Egy kívánság is sok, mely tőled elszakítana,
Egy kívánság sem kell, mely nem érted szólna.
Egy kívánság van, mely szívemnek ajándék,
Hogy szívem szíveddel találkozzék.
Ha kérdeznéd: még nem gondolok másra,
pedig az idő lassan felgombolyít.
A napok könyörtelen elmúlása,
mondják, elfogadásra tanít.
Nem is ismertük még annyira egymást,
De most úgy megismertelek, mint még senki mást.
Vége lett szerelmednek, tudom, rossz ez az érzés,
Úgy érzed, mintha már nem is élnél.
Nem, te nem lehetsz velem,
Oly sok éjszaka veled:
Álmomba jársz, mintha
Visszatérnél soha.
Én nem akartalak szeretni,
te erőltetted rám, és fájdalmak
között a szívembe költöztél.
Valaha volt legszebb emlék,
Sötétségben ragyogó pont,
Ám kissé homályos elmék,
Szívem égő hiányba ont.
Leragadt lelkek tengere:
Ez az, ami végül nekem jár,
S ha véletlen rátalálsz,
Ígérem, minden szavad eláll.
Karod nyakam köré fontad,
mikor öleltem derekad,
és én ittam szavaid,
mikor a fülembe suttogtad.
Deréktájon görcsöl a "mindegy",
Belefájdult minden izmom.
Téged írlak magamnak
Ma is úgy, mint ötven éve -