Versek a természetről
Mikor érezted arcodba a szelet
úgy, hogy kiszagoltad benne a hegyet,
a vízesésnek folytonos zúgását,
a közelgő nyarat, tavasz múlását?
Még most volt január, hogy vártam a nyarat,
nem ily forróságot, mely mindent learat!
Nem esett jól a nyári eszem-iszom,
nem fájdult meg a nevető rekeszizom!
Ezüstszürke felhő
Kidugja a nyelvét,
Kék villám nyaldossa
A föld puha testét.
Büszkén állt nálunk az udvaron,
ágai az ég felé nyúltak,
mintha nem érhetné bántalom,
évei termékenyen múltak.
Beesteledett.
Tücsök muzsikáját
hallgatom, közben
az eget kémlelve
csillagok táncolnak
a fejem felett.
Ahogy esett az eső,
Az elmém is zakatolt,
Együtt verték fel a
Gondolatot és a port.
Megsárgult levelek zuhannak a mélybe,
Vad rigók fütyörésznek az erdő ölében.
Kopott fák nyirkos ágai,
Szerteszét avar, gaz füstös árnyai.
Mesél az erdő, s mesél a táj.
Emlékszel, mikor gyermek voltál,
És a természet volt az otthonod?
Arany pompa fut az erdőn,
az út menti fény,
mint kis ér,
kísér.
Kis kék virág búsan, egyedül,
potyog könnye, de meg sem rezdül.
Magányosan ő ott a mezőn
csak párt kereshet, mint egy igazi szerető.
Megéget a napsugár, ha a bőrömhöz ér,
szaharai port, homokot fúj a kósza szél.
Eső alig esik, mintha üvegházban ülnék,
perzsel a levegő, a föld alá menekülnék.
tágra nyílt a nyár öregasszony szeme
búzatáblák vakfoltjai sárgulnak
minden pillarebbenésben vaskeze
Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.
Nyári éjben, csillagfényben
Csendben jár a Hold az égen.
Elmerengve nézek széjjel,
Mit láthatok én az éjjel.