Versek a természetről
Egy fehér hattyú szépeleg a tóban,
A gyöngyöző napfényt vibrálja a szél,
Feldereng bennem egy vészjósló szólam,
A zord, pörgő létben mi lehet a cél?
Rajzolok most neked Napot.
Fejére egy nagy kalapot,
árnyékot vessen rá nyáron,
télen óvja, meg ne fázzon!
Felöltözik az akácos
fehér, fürtös ruhába.
Játszi szellő bókolgatón
illatárját széttárja...
Még alig pitymallik,
harmatot hint a lég,
rózsafelhőt ringat
könnypárás, éji ég.
Futna a lábam,
Kullog az árnyam,
Hajnali órán
A csend csicsereg.
Azt mondják, május a legszebb hónap,
Korán kél s melegebben süt a Nap,
Több lesz a fény a sötét tél után,
De szívünkben a remény él csupán.
Csípte dér a hajnalpírban
Imbolygó kék fény-azúrban,
Puszták pírja vörös foltja,
Karcsú ágát Napba fonta,
Erdő, mező tűzbozontja.
Tavasz felébredt,
csendben viháncol,
sokszínű réten
pillangó táncol.
Ha falevél volnék rozsdaszínű őszben,
ködkabátban bújnék csillagfényes estben.
Kócos hajú szélnek útjába nem állnék,
tovaszálló darvak nyomában én járnék.
Szürkén moccan az ébredő táj,
óvatos füttyöt hallat a
rigó; dallama csupa bűbáj,
repíti szél fuvallata.
Reccsen a zsenge ág az éjben tavasszal,
Lebben a szélben, s nő egy arasszal,
Virágot bont az élet, és szirmát szórja...
Vihar közeledik
Mindent széttiporva.
Sötét fellegeit
Baljósan sodorva.
Közeledik, mint hosszabbodó estek,
nyárelő, víg mezők - erdők hangjai.