Versek a természetről
Hogy fessem én le nektek a telet,
A sárgán aranyló fát az út felett.
Januárban még reméled,
Hogy ez az év mégis szép lesz.
Gond és bánat messze jár,
Mosolyog a napsugár.
Sok emlék él bennem e vidékről, tájról,
a legszebbek mégis az öreg Tiszáról.
Régóta tudtam, hogy van egy ilyen folyónk,
megénekelte sok régi énekmondónk.
A porcelántrón királya
Nap mint nap a legszebb perc,
Mikor hátsó felem a wc-re leteszem,
Gázok belőlem szimfóniaként távoznak,
Barna sziklák belőlem aláhullnak.
Itt a tavasz, itt az idő!
Elindul a hangyasereg.
Ellepik az egész konyhát.
Felbőszítik ezzel anyát.
Hegytetőkön szürke köd ül,
sítalpakon vad szél röpül,
fehér tájon szán csilingel,
a fenyőfák havas ingben.
Szürke köpönyegből
bújt elő a reggel,
köd rejti az erdőt,
a nap álmosan kel.
A kamilla illata,
a kamilla illata
a forró gőzben a tüdőmet tisztítja,
úszik a szirma a virág kelyhének,
víznek tetején táncra perdülve.
Szeretném érteni, mit beszélnek a fák,
álmodnak-e éjszaka az alvó koronák.
S visszaálmodják-e az elszállt időket,
a réges-rég elmúlt, kedves emlékeket.
Nézd, mily mesés a napkelte,
ma narancs-vörösben ébredt!
Égboltot vígan sminkelte,
hozzá nagyon is jól értett!
míg szikrázó csillagoktól pezsgett az ég
esőcseppek doboltak a
part fövenyén
az éj karjába menekült a táj
de a nyári zápor ahogy jött
odébb is állt
míg a Hold vágyakozva nézett le a térre...
Mint forrás, mely szétloccsan a réten,
s kis patakban úgy folyik tovább,
szerteárad vidám kedvem nékem,
ha titokban látom a csodát.
lassan pirkad, pezsdül az élet
pompásan perzsel a nap, éled...