Versek a természetről
Elfagyott a liliomfa virága,
tündérruhát varrt magának - hiába.
Kurta tél, te fattyú tél -
ki mondta, hogy visszatérj?
Leporolva veszem elő
rég elfeledett gitárom,
felnyitva egy régi könyvet
olvasom a zenét is a fülembe.
Ébredezik a természet s vele együtt én is.
Itt a tavasz, itt van újra a madarak oly gyönyörű éneke.
A mezőn ezüstösen csillog a hold,
mely, megtörik az érett kalászokon,
a szelet űzi két vásott kis kobold,
terítse szét az esőt a vállukon.
Tisza folyó minden évben
Egyszer kivirágzik,
A kérészek násztáncukat járva
Életük utolsó óráját élik.
Hív a távol
Tavaszt bontanak a virágok,
szirmuk a Nap felé kacsint,
bíborban tündökölnek a tulipánok,
színűk varázsa engem is megérint.
Üzent a szél egy átlagos délután,
Fülembe súgta, véget ér a nyár,
Véget érnek a hosszú nappalok,
Nem szólnak szép madárdallamok.
Koronavírus fogságból kitörve
sétáltam a temetőben.
Fiam, szüleim, bátyám
és apai nagyanyám
sírjaihoz zarándokoltam.
Most még halk minden.
A napsugár sincs égen.
Elköltözve minden.
Kihalt világ lett minden.
Alkonyodik, szélen jár már a délután,
és még így is szép a látóhatár!
Az én hegyeim kékek.
Nagy, sötét erdeikben járva
a széllel beszélhetek
a ragyogó, kék égnek.
Menyegzőre készül dús berekben az éger,
tiarája csillog, mint rajtad az ékszer.
Selymes folyó csobogó patakkal csókot csen,
fölötte dalt komponál szél Beethoven.
Küszöbön van a tavasz,
a megújulást lebbenti
már az enyhe szél,
mindenki erről mesél
szeretettel, virág nyíló
kikelettel, enyhe szellő
simogatja a már kinyíló
virágcsodákat.
Csak úgy egyszerűen szeretnék
sétálni az úton, hogy ismerője
legyek az évszakoknak, szélnek,
a suttogó, sárgult falevélnek.
H. G. Wells "War of the Worlds" c. regénye után
A legkisebb élőlény
Egy vírus
Amely könnyedén áthatolhat
Az állati és az emberi testen
Minden létező sejt falán,
Tán ez lenne a Világok Háborúja?