Versek a természetről
Voltál apró mag, csírázni kezdtél,
felszívtad az életet adó nedvet.
Voltál pici hajtás érett föld felett,
szépséges összhangú zöld rét lettél.
Egy csillagot képzeltem csak.
Küldi a radioaktív jelet.
Dermesztő robbanás bont elemi részekre.
Azt jelenti, hogy mennyire szeret.
Nyári szerelem.
Az ősz borít rá fátylat.
Elhidegültünk.
*
Vad, őszi vihar.
Hát eljött az ősz megint,
hűvös szele meglegyint.
Üres már a parki pad,
hideg eső mossa csak.
A teknősbéka, nem teknós béka.
Hátán van a púpja, oldalát a kíváncsiság csak úgy fúrja.
Ha kép beszél,
- én hallgatom!
Minden szavát,
a szavak javát,
a hang futamán,
a dal-vonalán
az illatát!
A gigászi völgy álmos csendjét egy
kósza madárdallam törte meg.
Visszhangja végigkúszott
az örökzöld fák tűlevelén,
megmártózott a hotel előtt lustálkodó
kristálytiszta tó vizében,
majd megmászta az apró, elhagyott
tornác deszkáit...
Egy varjú szólt a nyár után,
hangjában megbotlott a szél
fenyők felett, a Hargitán,
amint elindult dél felé.
Megrendülőben a természet világa,
Több a rossz, mint a jó a föld világában.
Sok a bűn elmúlt évezredek alatt,
Felgyülemlett gonoszság világra hat.
Ülök a homokban.
Óvatosan közelít a tenger.
Kíváncsi hullámok
osonnak a part felé.
Ősz eleji hangulat
Lágyan suhant át a fák között
a szeptemberi szél, s lágyan
billent meg tőle minden levél,
gyengéd üdvözlése ez a közelgő ősznek.
Messzi erdők rejtekén
Élt egy kapitális bika.
Amit hordott a fején,
Az maga volt a csoda.
Gáncs nélküli hősök ma már nem születnek.
Dal csak azokról szól, kiket földbe tettek!
Történetnek vége. Régen Mennyben járnak,
nincs több megmentője felfordult világnak!