Versek a természetről
Ha a galambok varjakká változnak...
Hirtelen besötétült
a délután. Fénytelen,
fekete szárnyak csapongva
terültek a szürke égre,
ködbarázdát szántott
a mágikus sokadalom.
Gyémántfáklyák gyúlnak az ég tetőin,
és lengnek, a kék szín, mennyei selymek,
ezer madárfütty kíséri az útját
a messzibe szálló szirompehelynek.
Januári dermesztő hidegben szombat napon
A fedett buszmegálló védelmében várakozom.
Amíg ott állok, nézem a hófehérbe dermedt világot,
Amint téli álmát alussza fázósan dideregve.
Augusztus lett, a fecskék gyülekeznek,
a fiókák is búcsút intettek a fészkeknek.
Hangos csiviteléssel készülnek a nagy útra,
s ki tudja, meglesz-e egyáltalán a jutalma.
Amikor az első langyos szellő
Simítja arcodat.
Már oly messzinek látod az elmúlt harcodat.
Porcukros lett már a tágas határ,
néma hidegben még madár se jár.
És rövidebbek lettek a napok,
egyre sűrűbben jönnek a fagyok.
Szürke égből száll a pernye,
füstöl sok kis kémény.
Mint a dudva, nő a ternye
kis falucska végén.
Csodás, téli vasárnapon
felvettem én a bakancsom,
titkos erdő rejtekébe
indultam is télnézőbe.
A kicsiny Rózsa felnéz az égre,
Vágyakozik a nagy messziségre.
Ködpaplannal betakarva
álmodik a kis barackfa,
ágain megannyi virág.
...fölé mézsárga, raglán ujjas blúz kerül,
tüskés gesztenyével zsebeit megtölti,
tél bús, kék szeme, ahogy nézi, felhevül.
Előttünk a Magas Tátra,
A természet száz csodája.
Hegyvonulatának lánca
Szemünket megbabonázza.