Versek a természetről
Erdőőr
Piros hasú fakopáncs
röpült az erdőn át,
talált is egy öreg fát,
kezdi is, hogy
kopp-kopp,
csattog a csőre, s fel
figyel az erdő őre!
Apró tappancsok tipegnek a hibátlan hóban,
friss élelmet szimatolnak lopakodó pózban.
A zúzmara az éjjel ajándéka
a reggelnek, ki álmos ködben kel,
szíves szava, halk szerelmi játéka,
mely hegyet, völgyet, időt átölel.
Boldogságod űzöd, robogsz sorsodnak útján,
vakmerő elméd vezet pokol országútján.
A kereszteződésben sunyin vár a halál,
gyorsítanál, lelked súg: egy életet kaptál!
Óvatosan lépked, beköszön az ősz,
Átfesti a tájat, kicsit elidőz.
Hideg reggel ébreszt, lehull a levél,
Alig vette észre, megcsípte a dér.
Arra gondoltam a minap:
Tán nem véletlen mondják
az emberi természetet.
Hisz mindazt, mi mögötte van,
a természetben megleled.
Hideg-mágus csak
Suhint, ablakon csokor.
Szép a rajzolat.
Pár hópehely keringőzik,
fütyörészik a szellő,
a napocskát felhő őrzi,
sötét, kósza tekergő.
Kis ibolya, kék ibolya
kinyílott a télben,
nem gondolt rá, hogy nincs tavasz
már ebben az évben.
Ha tudna hozzánk beszélni a
természet öreg anyja,
vajon mit mondana? S talán
az eszed fel sem fogja.
Zúzmarás fák...
rajtatok mereng el szemem.
Csodálom
tüllruhátok
gazdagon kicsipkézett ágon,
s a természet nagyságát híven áldom!
Sápadt arcával pislogva búcsút lehel
a kopasz tájra a fakó naplemente,
az álmos árnyak is mállón csörgedeznek
és semmivé válnak sötét rengetegben.