Versek a természetről
Már hetek óta figyelem a fát,
az útszélen felejtett gesztenyét,
május itt hagyott, fürtös illatát,
levelek, ágak, szirmok versenyét.
Ringatózó fűzfa ága a sima vízfelszínt szelé,
Mint haldokló édesanya, ki nyúlna gyermeke felé.
Zsong a hársfa száz virága,
Zöngve döng a méhek tánca.
Mézillatú, kósza szellőn
Suhan le a lankás lejtőn.
Csendes sóhaját értve meg
Lassan a szél is lepihen
A levélen még fénybalett
Majd sötétbe mélyül az est
Idekint nekem semmi sem fájhat,
nem ér el hozzám se szenny, se bánat,
csak szeretném megölelni a tájat,
megsimogatni a kócos nádat.
Megsimítani minden poros rögöt,
otthagyni mindent magam mögött.
Emlékét őrzöm minden nyárnak,
ezek a rétek mind hazavárnak...
Messzeségben feldereng
Apró fény, mely táncol.
S nem hiszel a szemednek:
Délibábot látok?
Schweighardtné Pataki Zsuzsanna
Nyílnak a rózsák már a kertben,
a bíborukat mindig szerettem,
a szirmok bársonyát csodáltam,
ha virult az asztalon, a kis pohárban.
Fenn az égen fecske száll,
virágba borult a táj.
Illatozik a liget,
zümmög ezer méhgyerek.
Természet, ó, természet, lágyan ringó rét.
Gyermekláncfű, pipacs, szívem melengetéd.
Napban fürdő falevél ontja illatát,
Nyújtózik nagyot, mint én,
Mikor reggel kidob az ágy.
Égő Nap hevének arany sugarában
libbenő a szoknyás akácfa virága.
Az út, ahol járok, virágokkal tele,
rám kacsint, vándorra, megérint szépsége.
Fülemüle dala
töri meg az
esti csendet.
Hívja párját kitartóan,
amikor ráborul
az éjjel
fekete leple.
Fuvolázó szelek zenéje
Repít az erdő belsejébe.
Érző táncot lejtenek a fák,
Hajlongó zöld lombok is csalfák.
Vágyaink csendjében
az alkonyra várva
emlékek kopognak,
bennük ifjúságunk álma.