Versek a természetről
Mikor vágy fényében már nem füröszt a nyár,
szerelmes holnapok ölelése nem vár...
Lám, nyílik a rózsa a díszes kertemben,
már szórom az évelő új magvakat.
Nézd, hullik a földre a szilva épp csendben,
a már idős Őszanyó erre baktat.
Alkony-ég a fák ruhája,
(Az) ősznek ebben nincsen párja...
Vére! Látod? Mennyi bája!?
Olyan ez, mint égő fáklya.
Fészek az ágon őrzi a csendet,
sárga levélen lebben az ősz,
pók fonalán már reszket a reggel,
fázik a harmat, álmokat sző
Aranysárgán ring a búzakalász,
fejét már a föld felé hajtja,
lassan közeledik az aratás,
acélos lett a búza magja.
Ősz kezdete - esős álom -,
egyre haloványabb a fény,
sír az ég, elmúlást zokog,
oly tudatlan még a remény.
Gőzölgő kávé,
szép napsütés:
Az ember ráér...
Zsong a darázs
s egy ölelés.
Mi kéne más,
ez sem kevés...
Napfény vetül Holdunkra,
éjszakák háttérfénye.
Ma homlokon csókolt az ősz.
Tisztán, szelíden, hidegen,
a hajnali hold fényében
éreztem, hogy újat élek!
Óceán hullámai partiköveket csókolnak,
hívogató vonzalma van a parti homoknak,
napfürdőző sellő levetette halruháját,
lehet, így várja meg most is a napnyugtát.
Nyugalmat érez,
ki az alkonyba réved,
vörösen izzó Nap a horizonton áll...
Bár magára húzza szürkülő sötétet,
önmagát szórja ezüstös Hold foncsorán.
Lebegő felhők
Lebegő felhők,
puha, fehér foltok,
kócos rétek,
sárguló lombok.
Vérszívó szúnyogok lepik a testet,
Mely nyugalomért kereste a nyári estet.
Az éj sötétjét hold fénye nem töri,
Halott felhőknek kell odafent megfeszülni.
Szerte feketén
lapul a gyom.
Jegenyefa sóhajtozva:
búsul nagyon...
Gyere, kicsim, menjünk ki a kertbe.
Gyere, vedd le a cipődet,
szedjünk szilvát és almát,
hozd ki a könyvedet.
Hozok ki párnát, szőnyeget.