Versek a természetről
Hóba írtam hóvirágom.
Szirma lett a rét, a róna,
szétterült a fűzberekben,
puha hó lett takarója.
Ragyogott a januári égbolt,
halovány kékségén nem volt
morzsányi felhőgubanc sem,
csak a Nap nézett le hidegen.
Ballag az ősz az ablak alatt.
A teraszajtó tárva-nyitva,
a holdfényes este beszaladt
s körülnézett egy pillanatra.
Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Hortobágy nagy pusztaság,
mintha tenger volna,
ameddig a szem ellát,
nyújtózik a róna.
Épphogy mécsesláng-derengés az este,
a fények csupán álmos gyermekszemek,
ahogy közelebb oson az éjjel perce,
és a párák gyöngyparazsa feldereng.
Üres az utca, csak az eső esik.
Pereg a sötét aszfalton, nem háborgatja semmi.
Hova tart ez a világ?
Az életünk egy rohanás,
És sokszor észre se vesszük,
Hogy így a Földet tönkretesszük.
Újévnek hajnalán hát mit kívánhatok,
legyen minden jóval terítve asztalod,
körötte a sok szék, rajta szeretteiddel,
küszködnek majd a sok finom étekkel.
A bükki tájkép ezerszínű, csodaszép,
Szinva patakban hegyvidéki tükörkép.
Patak partján ülő, türelmes horgászok,
csalik elől menekülő, gyors pisztrángok.
Villan az égbolt,
éjjeli légyott
csipkebokornál,
angyali fényfolt.
Úgy tűnik, a bárányfelhők már téli szállásukra vonultak,
És a mostani helyzet, hogy komor hófelhők erre vonulnak...
A könnyű, esti szél dúdolgatva havazást ígér... varjúknak?
Csendben jöttél, lopakodtál,
Ködön át érkeztél,
Hogy itt legyél,
Körbeszagolj, megismerjél.
Planétánk szegényebb lett ismét!
Ez év január elsején,
miután élt tizennégy évet,
bevégezte a földi létet
magányos George, az árva
achatinella apexfulva...
Szabad szemmel látható.
A föld rokonának is hívható,
Felszínét vas-oxid borítja,
Ezért vöröslik az orcája.