Versek a természetről
Vadgesztenye lombján
méregzöld szelídül,
levélujjak közül
friss szellő menekül...
Haikucsokor
Kertész
Virágok szirma,
a kertész szíve tiszta.
Ez épp a titka.
*
Megy a vonat, zakatol a réten,
Vidám madárhadak szelnek át az égen.
Felhő egy sincs, a nap magasról tűz,
Tó partján hajlong idős szomorúfűz.
Befoltoztam lyukas tetőmet,
hogy ne lássam a repülőket,
most nem látom a csillagokat,
sem az égi viharokat.
Földre száll egy angyal,
fényruhája lángol,
felkelő nap szélén
tűzparázson táncol.
Ha barangolni hív majd a rét
tavasszal, ugye, jössz velem?
A patakparti füzek alját
már réges-régen ismerem.
Ússzunk együtt a Balaton égszínkék habjaiban,
Szárítkozzunk meg a tűző nap sugaraiban,
Szedjünk levendulát Tihany lila mezeiben,
Bújjunk el a Badacsony sűrű erdeiben,
Vitorlázzunk el az élet végtelen vizeiben...
Szürkén osonnak
bús, nedvedző fellegek.
A mennyben sírnak.
Pipacstenger közepén, a mező
lángoló lelkén megpihennék,
megpihenvén e bódító tájon
lelkét lelkembe simulva látom.
A csillagok még
ragyogtak az égen,
mikor felkeltem,
kimentem a tóra.
Melegen süt a nap,
itt van a tavasz,
megjött a fecske,
épül a fészke,
hangyák sorjáznak,
munkához látnak
hangyabolyt újítják,
fűszálakat hordják...
Sudárba szökkent már a nyár,
rekken a meleg odakint,
csak eresz alatt hűs az árny,
s fecskefütty bontja szárnyait
hosszú volt az út, nagyon elfáradtunk,
de visszatérve újra várt otthonunk,
megvan még a tavalyi kicsi fészkünk,
benne biztosan többen is elférünk.