Versek a természetről
Csend.
Rezzen a levegő,
S csak a szél vágja el
A némaság halk zaját.
Szelek szárnyán kicsi magot
messzire röpít a szél.
Hová fújja, merre viszi?
Senki nem tudhatja még.
Sötétség honol már, kinn az ősz palástja,
Rideg szelek fújnak, eltűnt a nyár bája.
Lassan beköszöntött a néma elmúlás,
A tél már közeleg, nincs messze, nem vitás.
Szűz Mária könnye, átváltozott gyöngyök,
Fák hűs árnyékában felcsillanó fürtök,
Szépen csengő, fehér gyöngyszemek hangjai,
Gyöngyvirág kicsi, szűz-fehér harangjai...
Tavaszi napok
Tegnap még fényesen sütött a nap,
Ma meg az ég egy nagy, sötétkék darab.
Néhol sír egy-egy fekete felhő,
Ettől lesz vizes minden pár cipő.
Mező-zöld éter és játszadozó gyermekek, így köszönt rám elseje.
Arcomba hull az eső, derűs az ég. Hallgatom a madarak énekét.
Kárpát-medence legnagyobb tava a Balaton,
ismertebb becenevén szólítva a magyar tenger,
hazánk egyik legszebb ékköve, nem tagadom,
minden évszakban szívesen jár ott ember.
S látom, hogy a setétség elnyeli a nap sugarait,
Bár küszködve, oly hevesen, a múlás ellen
Nincs mit tennie, hisz tudja, hogy itt van az ideje.
Felhő fodrozódik az égen,
gomolyogva gördül szél szárnyán.
Eső áztatja, lassan éled
szomjazó, cserepes ajakán.
Albumba gyűjtök mindent, mi éltet.
Égen a kéket, felhő-fehéret,
napsugármasnis apró csodát,
feslő bimbó első illatsóhaját.
Kövek között csörgedező kis patak,
kék nefelejcs nyílik itt a part alatt.
Hátamnak feszülnek most a fűszálak,
fáradt szemeimmel az égre kiáltok.
Karon fog a táj, helyet kínál,
szavam nincs, csak a gondolat jár.