Versek a titkokról
Vörös hajnalok egy sugárszemét
Láttam halványan, majdnem pirkadat volt -
Kelni készült és új, mennyei szép
Arcán pár felhő mély árkokat rajzolt;
Még lomhán tűrte, hogy sugarait
Lopja az a párás nyári kora fény,
Égnek emelte tüzét s karjait...
Gitárral a kézben dúdolgatok,
Gondolkozok, mit játszhatok,
Talán egy szép dalt,
Vagy épp szomorút?
Az ősszellem felismerése által
halad a világ előre.
Ki-ki a maga szintjén emelkedik
a tudáslétrán.
Sopronban tánccal járt az ősz,
dalolt, bolyongott szertelen,
fényben fürdött minden dallam,
s reggelre, jaj, megállt oly hirtelen.
Nekem...
Titkok kertje az életem,
Ahová belépnem nem szabad,
Nem lehet.
Hiába érkezem, kopognék,
De ajtaját soha el nem érem,
Nem érinthetem.
Mikor az ember
már csak a halálra vár,
nincs kivel beszélni,
nem könnyű élni.
Gonosz vidék
Lángoló, bíbor hajnalon
Tűzszínű illúzió a tündöklő világ.
Unalmas hétköznapokon
Vad kutyák társaként
Csavargok a rónán.
Ellenség olvassa az írásaim, adventem tavaly értük ajánlottam
Mennyire boldog az, aki más keserítésén boldog?
Mennyire megy el az, aki mindent annak köszönhetett,
a másik vidéki naiv döntést hozott?
Virtuális térben... már ki tudja, hány D-ben,
könnyen utántöltött, üres ígéretek
látványosan robbannak szét a semmiben.
Immunis övezetben eltűnt bűnjelek...
Ne nézd hogy ki vagyok
Nézd azt mit akarok
Figyeld
Ülj mellém...
Álmosan kémleltem a függönyön át
a néptelen, kihalt, magányos utcát.
Későre jár. Közeleg a holnap már.
Bár pislákol még itt-ott némi világ,
a városka is aludni készülődik már.
Néma álmod, az vagyok, ha kéred,
Vagyok fény, mely árnyékodra téved,
Pohár, melyet érint gyönyörű ajkad,
Vagyok a múzsád, gondolataid közt sugallat.
Atilla, a hun király XXII-XXIII.
Galla Placidia meredten nézett.
Szemében izzó tűzgolyó égett.
Gyűlölte Aëtius nyájas mosolyát.
Gúnyos és szúrós szempillantását.