Versek a titkokról
Dér alatt csendben várnak a halmok,
fagyosan állnak a keresztek.
vadvirágok szél ha suhan
napot érlel most a május
bokrokban vagy fűzfalombban
folyóparton rád találok
Kései az óra.
Arcom sötétben, csak az a fény ott,
Az a fény pislákol. Hát halott?
Rátelepedett a bánat már rég testemre,
sírástól, mint patak vize, kiszáradt szemem.
Mondjuk ki végre a szörnyű igazat
Csodák történnek,
amikor emberek egyszerűen igazat mondanak.
Nem a megszépített igazat.
Nem azt az igazat, amivel mások kedvében járunk vagy vigasztalunk.
Csillagos égbolt, mint virágos rét.
Csillogó harmatot szórt rá az ég.
Virágai fényesebbé tették.
Mint azt az ember hite elképzelte.
Őszi levelek hullanak a fákról,
Az élő idő haldoklik,
Lassan indulok Én is messze,
Elhagyom csigaházamat,
Megfáradt és öreg minden csontom,
Megpihenek majd az öröklétben...
Elmondanám, mint költővel, mi a baj,
Nehezen bírok az íróasztallal.
Annyira sok a fiók teleírt lappal,
Még a padló is telt foszlány versdarabokkal.
könnycseppek szememben,
mint kristályok,
csillagfényeket szórnak,
csendesen egyedül állok,
gondolataim zakatolnak,
ütik-verik a koponyám
falát,
s ha mind kitörni tudna...
Bánatosan suttog a könny,
szívekbe költözött a közöny,
érzés-ésszel ellenkezik,
könny mosolyra irigykedik.
Ó, Uram, én láttam, én csodát láttam,
mikor az almafán a rügy kipattant.
Néztem, ahogy a levél színesedett,
a bimbót, ahogy virággá kifeslett.
Utolsó esténk együtt magáért beszélt
dzsungelösvények között a sötétben,
semmibe vetted a szavak jelentőségét,
ma is szabadulni akartál értelmetlen.
Emlékek
Papírrepülőt hajtogatnék a gondokból
Messze eldobnám a szürke napokból
Színes léggömbön messze elszállnék
Furcsa embertől történetet hallgatnék
Péktől meleg cipót szívesen vennék
A világban valahol jó dolgot tennék
Lennék veled a kéklő tengerparton
Kérném féltő karod hogy elringasson...