Versek a titkokról
Álmot láttam, bűvös álmot,
tündér állt egy szép tisztáson,
reá vetült a hold fénye,
furulya volt a kezében.
Kék mindenség ringó álma,
lankadatlan lágy hulláma
átölel a végtelennel,
végtelennel, áldott öllel.
Szomorúság
Bennem fáj miről
Tudom a következő
Pillanatban nem lesz
Elmúlás gyöngy szemeiben
Felszedett kenyér
Oly csend lett közted s köztem
mint mikor megáll a vonat menet
s a kin kopogott görcsösen
ködös lepedék
s lepergett a kálvárián
s mint aki ködben ténfereg
könny gyűlt szemembe
mint az ellenségek...
Talán csak megszokás vagy,
talán egy érzelem,
talán csak önámítás,
talán én képzelem.
Sötét égboltra a tekinteted réved,
millió pici fény kószál, eléd téved.
Gondolataid közt hevesen kergeted,
keresed, melyik ragyog egyedül neked!
Mi lesz, ha majd mindenem már csupán
egyetlen remegést, lángolást kíván,
és ha összes eldobott pillanatom az ég
alatt kószál, még mindig csak vár, vár.
Ha többed nincs is, amit adnál,
legyen máshoz egy jó szavad!
Figyeld csak meg, a jó érzésed
honnan indul, miből fakad?
nélküled
nélküled honvágyam van,
ölelésed nélkül szertehulltam,
ó, vajon meddig kergetjük még egymást
rémálmokban,
elveszett városokban,
pánikrohamokban,
se veled, se nélküled,
hajnali révület...
Nyugodt vagyok, épp pihenek, hazafele utazok,
Minden egyes gondolatom tekörülötted forog.
Hogy utam érdekes legyen, ne fájjon a hiányod,
Az ablak felé fordulok, látom a nagyvilágot.
Elmegyek a boltív alatt,
Amit a fák alkotnak.
Egymáshoz bújva, lágyan ölelkeznek.
Vajon mit súghatnak az erre tévedőknek?
Felizzanak újra az emlékek,
s hangtalan
tovakúsznak egy felleggel.
Sors vagy út: ha sír a szív sírja szélén,
rabló vágyainknak lecsorduló mélyén.
Vesd le! Mentsd meg az érzésektől.
Ha megrezdül a könnycsepp, ha Néked üzen
a messzeségbe túl, oda a messzi égbe.
Halld meg, hallgasd szavaim, rebbenő lelkem
vakító, hívó vágyhoz húz. Mindent feledek.