Versek a titkokról
Szemem előtt az élet filmje pereg,
néző is vagyok, és alkotó,
a feledés fátyla most áttetszőn lebeg,
egymagam vagyok a millió.
Vasat gyalul s - rézre bukkan a kés;
csatolás fülekre, mint ama töltő,
a hang nem be - kifelé - holdra vés
esélycsatornát, s belenéz a költő.
már árnyékok nyújtóznak a vízen
takaróznak a füzek halk sóhajjal
belelóg a sötétbe a part szegélye
csend birkózik nyári alkonnyal
csobogó kis patak siet gondtalan
csillagfényben habok szaladnak
selyemgyöngyöket összefűzve
lombok alá s bújócskát játszanak...
A múlt sem ad mindenre választ,
csak a remény kínál némi támaszt,
a jelen kétségek között tengődik,
az akarat lassan hitében vergődik.
Este jött, esett, esett a hó,
fehér az ablak, hideg, de mégis
nincs meleg.
- de senki se érti.
Nincsenek szavaim válaszolni,
Pedig szeretnék vágyva szólni.
Bunkó vagyok? Fene tudja,
Némaságom igazolja.
Tudjuk: az Idő nem létezik,
mi mégis mérjük szakadatlan,
feledni vágyunk rosszat, régit,
éljünk jobban, szabadabban.
Versek mérgével öletem magam,
hogy emberszerepem örök legyen,
pórázon fekszem a vájatokban,
csak az idő szólít ünnepeken.
Tollam hegyéről papírra hulló szavak
Szertefutnak, mint végtelen gondolat.
Guruló gyöngyök féltett titkaimmal
Fecsegve rohannak zabolátlan, szilaj.
Kerestél...
Talán reméltél,
egy szál virágot adtál,
kezem kezedben, szorongattál,
magadért remélve, magamért szerettél...
A mélység csendje hangosan kong,
Jajveszékel kint a világ,
Sötét, borús most a holdvilág.
Mert eljön az idő, s már itt van,
Mikor madarak dala ébreszt,
Szél suttog a fülembe fél neszt,
Zajtalanul lépek szőnyegen,
Átgázolok elmúlt szörnyeken.
Mire eldöntöttem, hogy többé nem gondolok rád,
és már nem hagyom, hogy eltakarják előlem az eget...