Versek a titkokról
Tördelt apályon keskeny csík a Nap,
a Hold rezgése alvadt kékítő,
s a hullámok zajába nyelt idő
hármas kezébe zár a pillanat
Itt vagyok előtted, én jó Uram,
levetettem magamról a múltamat.
Csak vágyaim, álmaim
és embervalóm, amit kezedbe leteszek,
mint gyermek, ha rászólnak -
az ollót letegye.
Próbálom felidézni a szemed
fényét, ahogy rám tekint, talán látom,
mennyi szó s mennyi kedves üzenet
van a tekintetben, nekem szól, átfon.
Az éjszaka még pányváival kapaszkodik
a hajnal ködös testébe, a közelgő vonat
hangja betölti a pályaudvar üreges terét,
és kerekei az álmok idejét vágják el.
Az éjszakai szérűn vad szél vágtat át,
megremegtetve mindahány környező kalyibát,
mik nem félik már az Időnek béresét,
s a múltról düledezve mondanak egy rémmesét.
Megjött már a locsolkodás napja,
asztalon egy csokor tarka-barka.
Kosaram színes tojással tele,
beköltözött szép húsvét ünnepe.
Eljött hát a nagy nap, az igazság napja,
Most kiderül, hogy a tojást ki is tojja.
Van némi félreértés ebben az ügyben,
Tudom, felmerült már valamennyiünkben.
Némelykor biz kifürkészhetetlen,
titokzatos szerzet az ember.
Olykor hisz a hazug szónak,
másszor hazugnak véli az igazat.
Lezártam a múltat.
Poros könyv csak a polcon.
Nem aggódok többé a volton.
Régi világ megkopott kövein
nincs értelme bokázni.
Sötétség van körülöttem,
Pedig nyitva van a szemem.
Egyre nehezebbek a dolgok,
Gondolkodni már nem tudok.
Nincs tökéletes út,
sem egyetlen, a biztos.
Nincs tiszta forrás sem,
ha álmod már piszkos.
Nem vagy a tulajdonom, szabadok vagyunk,
Legalábbis együtt szabadon szárnyalunk,
Csak a nagyközönség előtt vagyunk rabok,
Saját vágyunk börtönében lévő foglyok.
Fényárban úszott a régi bálterem,
A zenekar avantgárd sanzont játszott,
Az egész látvány, mint koszorús verem,
S a súgott rágalmakból tövis burjánzott.
Jó lenne átlátni a ködön,
Látni az útnak túloldalát.
Mikor a tejfehér föloszlik,
Tudni majd, mi is van odaát.