Versek a titkokról
Ezzel a vallomással már rég óta tartozok
Minden pillanat egy újabbat teremt,
abból következnek a tudatos tettek,
tudatalattival találkozik, összeforr a kettő.
Csodát szült nekem Tőled, aki akkor
keringtél az űrben, megismertem a
lehetetlennek tűnő, valós lehetőséget.
Csalódtam benned, mert nem az vagy,
Lelkedben nincs élet, csak hideg fagy.
Szeretni tudnálak, de te ezt nem érted,
Szabadságot kértél, és én megadtam néked.
Miközben gondolom,
másoknak mondom.
Érzéseim pontról pontra kibontom.
Magamat eközben tanítom.
Érintés
Testemben ráncok.
Fejemben táncok,
Koszos rézpolcok,
Hol erőm feszíttetik.
Mikor mindenemet hátrahagyom,
múltamat és megszerzett kincseim,
majd mezítelenül fogok állni előtted.
A Hold és a Nap felett tartom a kezeim,
és minden múlttól fájó sebemet odaadom.
még mindig
ha akkor észre soha nem veszlek
vagy veled nem látom meg igaz magam...
Néha úgy szeretném... átlépni egy határt...
Megölelni az ismeretleneket, mosolyogni mindenkire,
Elmondani a titkokat, melyek nem tartoznak senkire.
Megérinteni azt, kit nem mernék soha...
Hinni, tudni, hogy megtörténik az a bizonyos csoda.
Leomlott a négy fal végre körülöttem,
már csak tiszta levegőt szívok ébren,
fáradt vagyok, mégis eme örömhöz
kint ólálkodnak emlékek bűnökhöz.
Csalogat a nyári éj,
tücskök kórusa
csillagok alatt zenél,
ringat ritmusa.
Angyal voltam, földre szálltam,
hogy őrizzem embertársam.
Megtestesült angyal lényem,
emberarcú létben éltem.
Fénnyel teli Csendből érkezem,
Utam hosszú volt,
S a Semmi ölelt át végtelen...
Kérdezi lényem reszketőn:
Mit tanultál ma odaát?
Mi értelme már öreg koromra
felkapni témát, keresni rímeket?
Igaz, szellemem tiszta, agyam ép,
idő kikezdte testem reszketeg.
Már nem tudom magam kifejezni,
már nem vagyok ura szavaimnak...
Szobafogságra ítéltettem!
Szobafogságra ítél tettem!