Versek a titkokról
Egymásra hányt karácsonyi gondolataim
Az áldott karácsonyt áhítattal várjuk.
Hisszük, tudjuk, most megváltozik a világ.
Ma tanulni kezd a kopott elme,
merészkednek a megkövült szavak,
belapozok a sorok tekintetébe
szelíden, de jaj, a tüze megárthat,
amíg gyermeklelkem bentről figyeli
a poéták merész lépéseit -
látjátok - testből a lelket kikergeti,
mert alszik ölemben a férfihit...
Bogária emberi mértékkel mérve
Országnak nem nevezhető,
Ha lábad mindössze négyet lépne,
Ennyivel már átszelhető.
Másért,
másokért,
magamért?
Mennyire
megyünk
magunkba!
...éjsugár lövellt az égre,
s beszórta csillagokkal
fejem fölött a végtelent.
Ez az ősz gyönyörű
De más mint a többi
Ez az ősz szívembe
Lelkembe költözött
Nyugalmat adott
Magával ragadott
Ott belül énekelt
Csodás dallamot...
Megfogni és elcipelni
Nem sikerülhet nekünk...
Mégis minden egyes pillanatban
Ott vannak Ők mivelünk.
Gazdag vagyok, és még többet szerzek,
hogyha ápolom, óvom a nyelvet,
pár fillér kerül, rólam szóljanak,
mi veszne addig, míg süt a Nap?
Talan
Hajlik a hajló,
Hajlatomban alvó,
Hajlékony alany,
Ő nem más, mint egyetlen...
Aranytojást tojó tyúkom végét járja.
Nem lehet az életversem vendégsztárja.
Volt is, van is... de nem lészen, ha elpusztul.
Nélküle az éhes múzsám is ellustul.
Vers, mely sosem látott napvilágot
impresszió
utazunk, mind utazunk
a sápadt napfény felé
az élet forrását keresve
Az arcomat az ég felé fordítottam.
Szemem a csillagok tavára meredt.
A hold sárga fényén átutaztam,
És találkoztam Veled!
Tábortüzes est füstösen illanó.
Felhevülő arc, bizsergető légzés,
megkísért-repít, mint a démontangó,
ahogy megremeg bensődben egy érzés.
Mint száguldó szélvész, útra kél a lelkem,
zöldellő mezőre megpihenni tér,
mézédes virágok nektár gyümölcséből,
mint megfáradt vándor, csendben inni kér.