Versek a titkokról
A szürke jel jelzése
Egyszer régen egy szürke jelet láttam
Nem akartam semmi mást
A szürke jel jelzése jó úton halad...
Huszadik november,
mióta elmentél,
nyár helyett tél van,
majd ősz és megint tél.
Ma csak sodródok lelkem taván.
Csillagok sem néznek, nem figyelnek le rám.
Mélysége sötét, partja végtelen messze,
az Isten se szól, csak dübörög a csendje.
Úgy érzem elhaladt mellettem az élet
Fekete hajam deres tincsekkel lep meg
Múltamra visszanézve
Csak komor sötétség eszmélek
Jövőmet pásztázva mondd mit reméljek?
Istenek! De rég volt,
mikor hajdan köztetek
úrrá lett a döbbenet,
és üszkösödött fellegek
emlékeztek, milyen volt
a vanília égbolt!
Láttam egy angyalt,
nyugtató szavakat
szavalt fülembe.
Vége lesz a föld porának,
minden igaz szavának.
Piros rózsabimbón harmatcsepp csordul,
valami hajtja a szívét bolondul.
Időt kunyerál tébolyult telihold,
farkasbőrbe öltve bárányért kiált.
Néztem, ahogy a látóhatár peremén,
a napkorong fáradtan búcsút int.
Soha nem pihen. Valahol a világban
valakiknek még most is ragyog.
Tróger voltam, csapjatok a számra,
- de a versem eldalolom még -
bazaltba vésem szent üzenetét,
vagy rábízom néhány krónikásra.
Esendő az ember,
lélektől vett tenger.
Harmóniátlan 3. emeleti,
nagyvárosi forgatag.
Van egy kérdés, már régóta foglalkoztat.
Vajon a pletykálkodók tényleg gonoszak?
a falakon túl
titkok
kecses szimmetria
magányos
lehajló ágú
pálma mellett
szökőkút
felfelé törő zaja...
Néha milyen jó élni. Duzzadt lélekkel istennel lenni.
Ismerni a természet törvényét, a józan észt eltiporni.
Néha... milyen jó élni.
Lelkek, ha aranyat öntenek, túlcsordul az ki az alakzatból, bele a földbe.