Versek a titkokról
pókhálós,
kimondatlan, éjsötét szavak
ólomsúlya
vállamon,
húz a mélybe
a teher,
feszít...
Nézz a szemembe!
Meglátod benne
szerelmem tiszta
vágyakozását,
álmaim álmát.
Hogyan írjunk érthetetlen verset?
Vagy mégse?
Hófödte szipkán csippantott a rindli.
Homár vörösen szinzott a látomás.
Kal-apot vitt hetet - egyszerre idd ki!
Szellemtestén erüdt párát a rámolás.
A vonat béget, majd emberséget
pöfékel lustán a sín porába.
Ablaka mellett villamosszéket
nyalogat búsan a téli pára.
S mint annyian már megírták, búsnak
látták, olykor tán szépnek az elmúlást.
Látatom véled máshogy azúrnak,
meseszerűnek, hogy most másképpen lásd.
Tudom, hogy szeretnéd:
Menjek csak feléd!
Tudom, hogy él benned
Egy böjtbe bújt remény.
Sajnálja napjai melegét a nyár,
erdők felett elidőz a köd,
sárguló rozsda takarja a zöldet,
fák között megbújik az ősz.
Egyszer véget ér egy dallam,
kinek véget ér egy szó,
egyszer véget nem érő ölelésben
a szív szava suttogva szól,
hamisan zenél a hangolatlan húr...
Vers Grétihez II.
Ma táncoltunk, azt, amihez te annyira értesz,
És én mindvégig csak tétlenül néztelek.
Erőszakkal próbáltam a zenére figyelni,
De alakod a fejemből nehéz kiverni.
Csőszidő jön, gesztenye hull,
Dió koppan, gomba lesz.
Terméssel vár minden szeglet,
Hol a jelen múlttá vesz.
Ránk telepszenek álmaink,
barna nyakkendő, sárga ing,
nyugtatót szedek marokszám,
fájdalmam földre tipornám.
létrán jár a félhold
foghíjak és fokok
gerendán emlékpor
homályhoz még szokok
Egy szörnyű gondolat járja át a lelkem.
Valami, amit még a múltamban tettem.
Lelkem sírva könyörög: bocsáss meg magadnak.
De szívem azt érzi, hibás, és nincs bocsánat.
Ez a bűn lelkem felemészti lassan.
Elhalkul a magány, mit magamnak okoztam.