Versek a titkokról
Ők kötik össze földet és eget.
Pszichikai érzékenységükkel
szellemekkel érintkeznek.
Lassan lépked a puha lábakon állva
Surran játékosan az éjszakába
Halk zörejtől meglibben az árnyék
Már ott sincs, fuvallat s ajándék.
Égő tűznek melege, mint a sötét embere.
Lelketlen világban sötétség útszik homályban.
Neved írnám én fergeteges felhők soraira,
Hogy szerelmemben bízz, s ne kételd azt soha,
Ha mégsem hinnéd el halálos szerelmem,
A neved mellett ott fönn, viharos felhőkben
Villámok legyenek a felkiáltójelek.
évekig küzdöttem hogy elfogadjam
amit a tükörben látok...
Évmilliókban minden kő rokon,
rajtuk Édenből lopott fénytörés.
Varázslat, mint hajnal a bokrokon:
föld és ég között oldás és kötés.
Sima tükrén tó vízének
holdfény sejtelmesen csillant.
Ahogy a partjához értem,
egy nő állt ott kíváncsian
...mindegy, hol állsz, meddig,
kemény éle húsod érintik,
sokszor érzed, ha döfködik.
Derengő fénysugár
az űrben körbejár.
Keresi, kutatja a helyet,
ahonnan a forrása ered.
Mi a gond az emberrel?
Talán túl sokat teremtett,
s felelőtlenül cselekedett...
Poem A
Még hét... hét nap boldogság már csak,
Aztán vége a bujdosásnak.
Kilépek a nyílt színre, megmutatom magam,
Téged keresnek, de hiába... mind hasztalan.
Ki mutatta meg gyengeségeinket,
és ki fialtatta őket, hogy a
fejlődés fájva, félve érkezett
- éjünk évadján - de nehézjeinknek
vége lett?