Versek az utazásról
A Szajna partján sétál egy emlék,
A folyosón lassan elmossa lépteit.
A Szajna partján sétálok,
A folyosón lassan elmossa lépteid.
A Szajna partján utánad jöttem,
Amikor te már nem voltál.
Megragadtam egy térben,
lassan indulnom kéne.
Megálltam pihenni,
az élet meg elsiklott felettem.
Szélben nem ringó árbócok, és kosarakban lélegző,
lengő báj.
A kőpárkányon rút vízköpő lesi az utcát,
mögötte az Eiffel vasrácsán átég a nap,
a Montmartre-on a festő előtt már egy új lap,
s én nézem a Szajnán a fények furcsa táncát...
Mikor megérint az elmúlás szele,
Megkérded magadtól, hiszek-e?
Szégyen ide, szégyen oda,
nem tudom, milyen falucska
Szőgyén, ami nincs oly messze,
csak tizenöt kilométerre.
Utazás a végtelenbe
a múló fényekhez
beragyogja mindenki szívét
Szent István napja van, ragyogó az idő,
ilyenkor hajózni nagyon szívderítő.
Dunabogdány felől mentünk Visegrádra,
vén Dunáról néztünk Fellegvárra.
Költői szemmel szemlélni a tájat
bocsánatos bűn és meghitt alázat.
Sasként repülök át a világon,
Felhők között át a napvilágon.
Napnak fénye beragyogja a tájat,
S látom odalent az aranyló mallorn fákat.
A tudat ledermed,
tűk rohannak az idegpályán.
Időzített bomba
a felsrófolt, ketyegő, lázas agy.
Úton a sötét éjjelen
hangolódom
a csillagok fényére.
Szint kever a sötét
és a csillagok tánca.