Versek az utazásról
Mindennap útra kelek,
Ugyanaz a busz, ugyanazok
A kerületek.
A buszon ülve,
Az élet dolgain elmerülve,
A suhanó tájat szemlélve
Utazok hazafele...
Mi bonthatatlan, maga az örök,
Bennünk szól az élet szimfóniája.
Sokszor az üstdob bizony, gyorsan pereg,
Nekünk ez kell, ez az életünk bája.
Minden reggel felkelek,
csodás világra ébredek.
Arcom hideg vízzel megmosom,
elfelejtem tegnapi, átkos kudarcom,
s felkelő Nap fénye simít és csalogat,
szívem súgja, hagyjam magamat!
Elhevertem fürge kis pataknak partján,
sütött a Nap, bárányfelhők játszadoztak;
láttam paripa formáját, lett oroszlán,
hívtak játékra, kedvemre álmodoztam.
Isten kegyelme oly végtelen,
ajándék pihenést adott Pünkösdkor,
bár az időjárás tréfát űzött velünk,
azért el nem keseredtünk.
Nagyon szeretek vízparton sétálni,
parthoz csapódó víz hangját hallgatni.
Nézni hullámok sodródó mozgását,
tarajain: napfény ringatózását.
Később lehalkult a hangja,
El is hallgatott,
Hirtelen semmiféle hang
sem hallatszott.
Csak a csend szólt,
Valamit halkan dalolt,
Talán némán egy altatót.
teli van a bugyrom összes mélye
kénkövekkel boltozva felettem
teli van a bánatos bugyrom mélye
kenyerem javát rég megettem...
Éjjel hozzád álmodtam magam megint,
bár hétágra süt a Nap rendszerint,
most nálad is épp az éjszaka honolt,
a környéket beragyogta a Hold,
csak bámultuk szótlanul, kéz a kézben,
elszálltak gondjaink a lágy fényben,
sajnos az álmom elrohant, mint máskor,
vár(t) az ágyam hajnalhasadáskor.
Lila a tinta mint az ég alja
Ugyanaz a minta mint amikor
Utoljára láttalak
Álmodoztam messze-messze, távol innen,
szárnyaltam magas csúcsok hegyormán.
Zuhantam mély, hosszanti völgy lankáin
félelmet nem ismerő végtelenen át.
Úszik egy hajó az óceánon,
Szél fújja vitorláit,
Hullámzó vízen
Csendesen siklik,
Egyedül csak egy kisgyerek utazik rajta,
Figyeli óceán minden robaját,
Medúzák sokaságát,
Delfinek ugrándozását...
Hullámok kavarognak előttem,
Zúgva fölém szökken, zabolátlan
Lebegés feneketlen, tetőtlen,
Tündöklő fehér fénycsatornában.