Versek az utazásról
Új korunk hajnalán
Túltoltuk Lárnakán,
Volt egy kis dorbézunk,
Borvégi szolfézsunk,
Tőlünk zengett minden
Őrült, terhes szinten,
Férfikorba léptünk,
Némi borba néztünk...
Hatalmas táblák tornyosulnak előttem,
szótlanul állok a kiírások előtt,
szakadt tarisznyámban nincs egy árva peták,
utolsó forintjaimból kávét vettem.
Mióta itt vagyok, mindig csak azt látom,
Vonzza szememet, kandi pillantásom.
Csakis akkor lehet létem boldog napja,
Mikor a kelő nap elém varázsolja.
Színes kavicsként élek hegy tetején
Nyári délután szivárványt kutattam
Fényben csillogó vízcseppel suhantam
Vihar szele csendet tör ég peremén.
Bangkok utcáin áll a bál!
Van, ki szalad, van, aki áll.
Elöl rohan a zsebtolvaj.
Kuliban viszi a papot.
Déliben az olcsó gyrosos,
naplemente, félholt, üres árnyak,
vizes padok, éteri most, hogy
egy helyben állnak.
Határ a csillagos ég:
mindig így nézd, mert ez nem változik;
ameddig a tekinteted elér,
messzeséged látványa belefér,
ha a közelben nincs más...
Ott, ahol a szagák nyelvét beszélik,
És az Isten vízesésein csobog a táj...
Elfáradtam,
a délután hullámai sodornak,
kikötőt áhítok,
odüsszeuszi hazatérést,
a pihenés ingyen örömét,
szédítő álomtrapézok
végtelen csendjét.
Barátnőmmel megbeszélve,
Eljutottunk végre Győrbe.
Ülünk a vasszekéren, s úgy száguldnak el mentünk a fák, mint hullócsillag nyári éjszakán.
Némán szólanak mind hozzám:
Ember, hol vannak ők, a család?
Örökké ráncolom homlokom, és közben barna szemem úgy tekint le rád,
Mintha két kezedben hordoznád a jövő fényes csillagát.