Versek az utazásról
Elindulnék oda, ahol
senki nem vár rám,
mennék az úton egyedül,
mint fénytelen ábránd,
és ha éppen arra jársz, hát
felkéreszkednék,
a szekér bakjára csöndesen
felülnék melléd...
Elfogtam egy gondolat-váladékot,
dübörgött a lét ajtaján,
mint frissen falhoz vágott
csend.
De jó volt a múltban élni
Mikor még nem kellett félni
Amikor még nem volt terhem
Mikor anyám védte lelkem
De jó volt a múltban élni
Mindent gyerekszemmel nézni
Ahol nem volt még fájdalom
Nem volt teher a vállamon...
Mikor elérsz a
Jászok földjéhez,
Az Alföld északi
Részén élő néphez.
Vonaton ülve nézem az arcokat,
hogy elérhessem később kitűzött célomat.
Előttem a szép szöszi hallgathat jó zenét,
sokáig elnézném elbűvölő, szép szemét.
Indulok délután, sokadszor megint,
egyedül az úton jó szokás szerint,
falom az aszfaltot, egy stoppos leint,
felveszem, ne álljon annyit odakint.
Aranylott szememben az "Öreg hölgy",
életem nagy álma vált valóra.
A csúcson még felhívtam anyámat,
bár az időjárás nem jött kapóra.
Szomorúfűzfa áll a ház előtt,
Sír a levele minden délelőtt,
Szerterepíti levelét a szél,
S nem tudja, merrefelé.
Magamtól kérdeztem: Öröm tölti lelkem?
A vonaton ülök mélységes, mély csendben,
Rajzolok, írogatok kézzel egy papírra,
Körülöttem mindenki gépel a laptopra.
Advent első hetén
Visegrádon voltunk,
öreg napjainkra
megkopott a dolgunk.
Van-e olyan ember, aki eljutva Rómába
Ne menne a Szent Péter térre, a Vatikánba,
A sejtelmesen gyönyörű magánimaházba,
Az aranyban pompázó Sixtusi kápolnába?
Tudom, most már itt a cél.
Egy útnak vége, mert új nap kél,
és vele szertefoszlik minden,
ami térdre kényszerít.
Ha kóbor lelked vágyik a fényre,
zsákban a világ minden szépsége.
Vár a hegyeknek hófödte csúcsa,
ráül a béke bércre s a tóra.
Hívott az élet, hát útra
keltem: kihajóztam a dagállyal
kalandot keresni messzi tengeren -
de nem számoltam a vitorlákkal.