Versek a vágyakozásról
Meleg van, éget, perzsel a nap,
szemez velem a parkban egy csap.
Kéri, hogy szeresek belé,
kiszáradt számat tárjam elé.
Szerelem és gyűlölet az érme két oldalán.
Mindennap feldobom, kérdés, merre esik.
Magamat vagy téged áldozlak az oltárán?
A te és az én szemeim is egyszerre lesik.
Két szívdobbanás közötti csend
Két szívdobbanás közötti csend,
Pillanat, mely minden lehet,
Az életemet uraló rend,
Kékség a szürkeség felett.
Nem hívhatlak, nem írhatok...
Belőled épp csak annyit kapok,
Amennyit Te megosztani szánsz,
S eszedbe jutok, ha bármi bánt.
Tudom én, hogy nem szabad, mégis csak azt érzem,
mintha kívülről nyalogatnám, a lekváros üveget,
nem adtad alám a lovat, de már belül vérzem,
lelkemet kísérti egy vészjósló üzenet.
Kérlek, légy az én
Valóra nem vált álmom,
Beteljesületlen vágyam,
Magányos barátom!
Minden perc és minden óra a vágyakozás
mutatója.
Vágyom egy kedves szóra, már integet a
fali-
óra, dallamot játszik, lágyan zenél, belőle
a ritmus
árad felém, belső hang tőle sokszor remél.
Veled álmodtam az éjjel,
És izzón égtem itt belül.
Kínzott a láz, mit okoztál,
S hangod fülemben hegedül.
Egyszer, ha eljössz, szeretnél?
Rossz dolgokkal feleslegesen nem emésztenél?
Amikor rosszul lennék, féltenél?
Ha valaki bántana, megvédenél?
Felhívnálak, de még nem lehet.
Úgy érzem, beszélnék veled, ha lehetne...
Hogy én ki vagyok, az nem titok,
azt suttogják a csillagok bölcs éjjelén a teliholdnak,
midőn összezúzott nefelejcs kelt életre annak porából.
Hogy te ki vagy, az rejtelem,
Teliholdnak füstös fényét figyelem,
hogy füst-e az vagy suttogó illatfelhő?
Szíved dobbanását hallom a néma csendben,
ha lehunyom a szemem, érzem, itt vagy velem.
Szinte vibrál a levegő ha rád gondolok -
érzem, azt súgod felém, én a tied vagyok.
S újra vagy megint, vagy
még mindig szeretlek.
Fásult tekintetem a távolt
lesi. Hangokat remél hallani
szívem rejtett zugában.
Villanypózna tetején,
Annak is a leghegyén
Gerlice pár üldögél.