Versek a vágyakozásról
Lelkemnek halk zenéje lelked felé tántorog,
Szívem könnye zárt szememből ajkamra csorog,
Íze fanyar, mint a bánat itt bent, legbelül,
Valami nehéz acéllánc a nyakamon ül,
Ha lezárom két szemem, úgy mindig látlak,
Arcod fénye segít ellenállni a zord világnak,
Szemhéjaim belsejére mart téged a szerelem,
Mért ily mélyre? Szaggatni, tépni nem merem...
Ki szikrát keres,
Olykor szalmalángot kerget,
Mely érzés oly hirtelen
Szürke hamuvá terem.
Veled akarom átélni
A szürke hétköznapokat.
Sétálni vagy csak ülni egy padon,
És nevetni nagyokat.
...Mint a királynők a palástot,
Minden reggel felöltözöm,
És elrejtem magam veled.
Boldog, bolond szerelem
Vágyszirmait hinti már,
Bújj hozzám most nesztelen...
Gyere, ölelj magadhoz!
Komiszak a szelek,
testesre borzolják
a selyemfüggönyöket.
Gyönyörködve bámulom a kék eget,
rajta a fényt adó aranyló kincset.
Csodálom a könnyű bárányfelhőket,
földre öntözték esővíz terhüket.
Mozdulatlan fekve nézem az ajkad,
Csak szemem csillogása jelzi,
Iszom minden szavad.
Vágyakozás az igazságra
Minden egyes nap látlak, kedvesem.
Minden nap szembeszállok a végzettel.
S felteszem a kérdést:
Plátói vagy sem?
Mert hogy éretlen szőlőim mostanra már beértek.
Szerelmem most "Krisztusi korba" lép,
Vajon tudja-e, hogy Isten bennünk él?
Hogy Ő kötötte össze lelkünket,
Nem itt lenn a Földön,
Hanem a Mennyben fenn.
Úgy vágyni egy ölelésre,
Hogy bármit megadnál érte,
Így lehet csak igazán
Az ölelés a lelkek köteléke.
Pataki Zoltán (Sonnenuntergang)
Itt van az ősz, leendő kedvesem,
Lombjaid alatt ülök csendesen.
Elsárgult életem eléd vedlem,
S ha takaróm leszel, nincs kietlen.
Életre keltek bennem a vágyak,
mint mozivásznon a képek.
Fénylő sorban állnak,
ha lelkem termébe lépek.
Szívből szól a hegedű dala,
Ügyes két kéz játszik őrajta,
Nem rontja el soha ő
A gyönyörű dallamot.