Versek a vágyakozásról
Miért ülök itt, az árnyas fák alatt,
fülemben miért cseng Mozart zenéje,
lassan köddé foszlik a pillanat,
májusi éj a szerelem regéje.
Essen eső, verjen a szél,
Dühöngj, felhő, zivataros,
Csapjon villám zöld bokorba,
Vigyorogjon a kótyagos.
Fél órát egy röpke pillanatért
Várni, várni, perceket csak várni,
Reményt vesztve feladásra gondolni.
Várni, várni, hátha mégis látni,
Távolból közeledő jármű zaját hallani.
Magányos farkas
Mi maradt nékem ama világból
mi álommá csendesült a létben
fekete kormokkal festett porrajzzá váló emlékekké válva
mit szél sodor magával
holtában keltve röpke életre
Odavágyik lelkem,
Hol nyugodtság terem,
Odavágyik szívem,
Hol boldogság terem,
Eme szent helyem
Melletted lelem,
Hisz pillantásodtól
Egyből ellágyul testem.
Csak álltam ott némán, csendben,
Kicsikét magamat is kerestem,
De nem találtam semmit magamban,
Késel, s míg nem jössz, egyedül maradtam.
Első osztályú szavakhoz tapadó,
mégis oly` kétes múltú anyagok.
Káosznak kitetsző, váratlan ránövés,
mit ihlet a rá szomjazónak árként szabott...
Ha lelkedben eljön a nyár,
Szíved sóvárogva vár.
Várja a szépet és jót,
Vár egy felemelő szót.
Melyben megtestesül
Minden, ami szép és jó.
A fűzfa tövében
még álldogált az este,
napfény a tó vizét
vörösre festette.
Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
oly sok éve velem csak az élet táncol,
a hajam is fehér lett, arcomra ránc szaladt,
lábam a porból lett süppedő sárba ragadt.
Csak egy sugarat szeretnék, fénylőt,
Olyat, mit szívhez köthetnék, végsőt.
Majd szólok a napnak, jó?
Ő olyan szép, jóravaló.
Minden oly szürke és monoton,
Mikor az utcákat egyedül járom.
Csak haladok előre, keresve a párom,
Ki a szürkeséget kiszínezi,
Ki a monotonitást megszünteti,
Kivel ezektől az utcáktól eltávolodom.
Hallgass a szívedre,
Vagy inkább az eszedre?
Egy test a szív és elme,
Mégis ellenkezik az elve.
Szeretnék az éjszaka lenni,
Álmodat gyönyörűvé tenni,
Óvatosan felügyelni,
Hogy ne zavarja semmi.
Álmomban már megjelentél,
S elsöprő érzelmekkel telítettél.