Vigasztaló versek
most hallom az utolsó szót
egy percet vár
az a szó az a jel
Egy apró figyelmetlenség is elég,
hogy szégyenletes perceid legyenek.
Mikor üvöltenél a fájdalmaktól,
akkor tudod meg, hogy kik az EMBEREK.
Fáj a karom, nehéz a terhem,
Lenézek, s mosolyt csal a szememre.
Vagy három tucat virág pihen,
Nyugodt helyre megyünk,
Hol az ember megpihen.
Megjött végre a nyár, a zajos égi madár,
magamba szívom a rét ezernyi illatát,
s nézem, ahogy a nap, mint büszke gazda,
elégedetten emelkedik egyre magasabbra.
I.
Mosógéped megint rémesen rángat,
Huzat lebbenti a száradó ruhákat.
Odabent patyolatlelket szárítasz,
Ami korábban történt, nem számít az.
Mint pala közt évmilliós lenyomat,
Úgy szorítom öregedő vágyamat.
Mint vasútsínen szétlapított bogár,
Testem már nem, de lelkem lehet sóvár.
Kedves szavad nem feledem,
Bánatomat félreteszem.
Szép szemedet megőrizem,
Fájó sebem elfeledem.
Voltak, vannak és lesznek
eltűnt, ellopott versek.
Átírják és másolják,
dalszövegként eladják.
Apró ember, hová mész?
Merre vezet lépted?
Várj egy kicsit, kérlek,
Amíg utolérlek.
Táncoljunk ólomlábainkon,
Melyeket árnyak vezetnek,
Keserves zongora hangja szól,
Már csak mi vagyunk ketten.
Ablakomból, ha kinézek...
Most más kérdés kerül sorra,
nem is kérdés, még fióka,
arra keresi a választ,
mire való ez a móka?
Miért hunyt ki a fény?
Szerelmünk édes tengerén.