Vigasztaló versek
Ha testedet megtörik,
Fájó lelkedet ne add ki!
A lelkedbe tipornak;
Lélekben fel ne add!
Nézem Sástó tavát, s nem tudom, miért fáj.
Lelkemben halódik a tükröződő táj.
Mozdulatlan tükörben színdús ősz ragyog,
Bennem az elmúlás visszhangja háborog.
Ne búsulj, ha véget ér a nyár,
és ha minden költözőmadár
szívét itt hagyva elbúcsúzott,
tovább itt már nem maradhatott.
Figyeld, milyen egyszerű:
az Élet nem keserű,
tele meglepetéssel:
az Embernek olyan kell!
1.
Szívvel küldöm neked, egyetlenem,
Melyben üzenem, te kellesz nekem.
Szívem üres nélküled, szinte üres.
Szinte fáj, hogy távol vagy.
De tudom, hogy ez a távolság
Egyszer véget ér, és veled lehetek.
Eggyé lettél már a mindenséggel,
Parti homokkal, száguldó széllel,
Tengerhullámmal, apály-dagállyal,
Reád mosolygó Nap sugarával.
Szivárvány színekben életem
Tengernyi kérdések izgatnak
Osztom mindennapi varázsom
Olykor megcsalnak a válaszok
Ketten járunk az Égen,
én és a Telihold,
az ablakból nézem,
hogy sétálunk kéz a kézben a Tejúton.
Édesanyám emlékére
Mint égen a csillag, oly messze vagy nékem,
pamlagon fekszem csendes sötétségben
hosszú évek óta, amikor itt hagytál,
elmúlt gyermekkorom, drága édesanyám.
Vétek. Vétek! Vétek?
Veled egyetértek,
Gonosz, komisz pára,
Sajnos, rám ruházva.
Virágok közt sétáltam én,
Sok szépséget láttam.
Minden egyes virágszálat
A szívembe zártam.
Most. Talán most kéne angolosan,
köszönés nélkül lelépni a semmibe,
egyetlen sugárrá lényegülni,
beolvadni Isten egy pillanatába,
a fényben utoljára tisztára fürödni,
felszívódva a hajnali napkoronába
reményt sugározni a világra.