Vigasztaló versek
Zúg a folyó, zúg az erdő,
Könnyezik a szürke felhő.
Bánatot sírnak a hegyek,
Az ember sem elégedett -
Vajon mindez hová vezet?
Várj reám, míg érkezem,
Tudod, van itt még dolgom,
Addig nem mehetek el innen,
Míg be nem végzem sorsom.
Talán még meglátom néha
lomha botladozásaidat,
és idétlen mosollyal kísérem szomját
szomorú szemed vonalának
Kell még
Szívedben jég
Pulzusod alig
Síró messzeség
Kell még
Bánatból elég
- Üvöltve lángolj! -
Emígy szól Istenség...
Eljön a pillanat, mikor az ember magába néz,
Lelkiismerete elhallgat, a tudatalatti beszél,
Csak hallgatja türelmesen az élet-mesét,
Az óra monoton hangja az egyetlen, mi zenél.
Néhanapján kilátogatok a temetőbe, mintha
szólítanának az eltávozott szeretteim.
Ne ontsátok a könnyeket,
nem hagytunk el titeket.
Nincs halál,
Csak továbbment,
Átköltözött,
A szeretet összeköt,
Mindenki él,
Ki benned, ki másban,
Nem itt él ő már,
Odaát van.
Megtanulok nélküled élni,
gondolkodni, nem remélni.
Újra a magam útját járom,
az utamba senki se álljon!
Elérkezett megint
az emlékezés napja,
szerettünkre, kinek teste
a sírhalom rabja.
A dolog, amiről nem illik beszélni
Van ez a kis szikra, mely oldalamat nyomja,
egy hang ezt üvölti: Engedd ki! Hadd menjen!
Az idő kihúzza alólad a széket,
Így könnyen megeshet, megroggyan a térded,
Hogy mentsd a menthetőt, kell a nadrágféked.
Járásod imbolygó, egyensúlyod semmi,
Ebben a helyzetben könnyű földre esni