Vigasztaló versek
Kinyitja kocsmaajtót résnyire.
Hallja, valaki kiáltja:
Kocsmáros! Hozd a pálinkát, az angyalát!
Ma magamban mulatok. Tán nem bűn, s mindez még megbocsájtható.
Bánatom miatt nem te vagy a hibás.
Hol egy barát, ki megosztja velem örömét, bánatát, s rám is figyelő?
Mennyi éven át csak néztelek, vágyva,
mint hullámokon fehér vitorlák szárnya,
ahogy akvarellé olvad a kékkel,
s határtalant sejtet fönt az éggel,
- a szabadság otthonábrándja így voltál
bennem, kicsiny falum. Csak néha szóltál,
jó szülém anya-gyöngédségű hangján,
rám hajoltál, mint hűvös tenyerű platán.
Megmentesz, ha haldoklom,
Te vagy szívemnek az igazi otthon,
Eltemetvén összetört álmaimat,
Keresem sírva a hazámat.
Kutat ástam szomjúságra,
Igazságra, szomorúságra,
Gyengeségre, vigasztalásra...
Egyedül ülsz a széken, amit még mindig nem javítottál meg,
Inog, kizökkent egyensúlyodból ez az állapot.
Árván kotyog a csavar a táguló fában, nem illeszkedik,
Csend vájta füledbe suttogja a magány: jó nálad.
Láték egy dallamot, de oly távol,
szemem fogni képtelen,
ujjam hegye gyorsan belegázol,
terjedése végtelen.
Kicsit fura ez az élet,
Hát leírom, mi a fejemben érett.
Szeretnék jobb lenni,
Több mint vétkező lény vagy mi,
MOST IS KÖNNYEZEK,
Ez mostanában elég gyakori,
Fáj a testem,
Amit nem értek teljesen...
Felhők gyűlnek az égre,
Esőcseppek potyognak a földre.
Az égbolt míly szomorkás,
Könnyei már-már záporkás.
Az Isten olvassa talán
napjaim perclapjait,
és hangja ragadja meg
ösztöneim áradó
éjszakáit
Van nevem, arcom... tessék, én magam,
s hogy nem mérem súlyra minden szavam,
talán bűn... ítélet terheli.
Hangszín... meg-megszakadt fonalvégek.
Kötöm, bogozom, s hogy mennyit érnek,
nem számolom... Olcsón emberi.
Ha azt mondja, ki szeret: "mázlista vagy",
miért érzed oly magányosnak magad?
Boldogság tükröződjön az arcodon,
szerelemvirág nyílik az utadon.
A könny a lélek vére,
nem piros, csak édes.
Édes, mint a méz,
fájdalom a méh.
Élek
Mindegy, olykor
az édes is keserű,
hiszen nem olyan
egyszerű az élet.
Egy hang, ez lesz az utolsó.
Egy dal, ez lett az utószó.
Magamban folyton ezt dúdolom.
Hogy miről szól, sajnos nem tudom.