Vigasztaló versek
Hányszor nem örültem semmilyen jónak,
És megvetve odaköptem a Szépnek,
És bután ziháltam fekete fénynek,
És az ízét se éreztem a Sónak.
Csodálattal ámulok a terheidet nézve,
mit Atyádtól kaptál e rövid földi létre,
s mikor elárultak, Te ott is kitartottál,
gyarló emberekért áldozatot hoztál.
Sír a lelkem. S az emlék is fáj még.
Úgy érzem, szívem rögtön megreped,
Forróság van, s mégis, mintha fáznék,
De nem félek, mert vigaszt nyújt kezed.
Nem akarok arra gondolni,
ami volt, és ami nem,
mi lehetett volna... ha...
Nem akarok a jövőben kutatni,
előre félni, nem remélni,
aggódni szüntelen...
Gyenge, halovány
vigaszom egyaránt
társul a lelkiekkel,
játszik az égiekkel.
Lenyugodtam...
És már nem zavar a pár kiló,
Mi ingem alól kilóg!
Csak jele a békének,
Mit álmomban velem éltél meg.
Apu! Te maradtál meg nekem
elfáradt életem kopott lépcsőjén.
Még mindig fáj hiányod, hisz
semmit nem engedett szólni az élet.
Bár tested megpihent végleg már,
De a lelked a szelek szárnyán száll.
Az emléked az utcákat rója szüntelen,
Életed lapjai nem maradtak üresen.
Mily ereje van már a szónak?
Mint békítő ígéret a jónak...
Mily ereje lehet egy versnek?
Melyet épp csak egy papírra vetnek.
Nem az enyém az álom.
Fáj a fejem.
Magamat nem találom.
Dúdolok most halkan.
Éppen csak hogy halljam.
Bodza s jázmin illata
esti szélben felém száll.
Uram, most ismét hozzád fordulok,
Tőled még egy kis türelmet koldulok,
kérlek, formáld át szívemet,
hogy megértsem végtelen szereteted!
Voltaképp az élet színes tűzijáték,
Melyben kisleány és dali legény
A csillagokkal tűzdelt égre felnéz,
S gyönyörködik, ha robban a fény.
Gödör mélyén gubbasztasz,
s nem látod a kiutat?
Tudd, hogy a felhő mögött
Nap sugara rád is süt,
szerencsekerék forog,
hol egyszer kopp, máskor hopp,
kockán egyest dobtál most,
majd eztán jön sok hatos.