Vigasztaló versek
Némán ülök, nézem a tiszta, kék eget,
gondolataim ezer felé cikáznak.
Két varjú károgása zavarta csendem,
talán éppen egy morzsán, kincsen vitáznak.
Nem vagyok senki, csak az Istennek tolla,
tintanyomot hagyok a világban.
Könyveket helyezek a polcra,
melyeket szétszórok a Dunában.
Fényhatás... létezem.
Az első villanás
a túlsúlyos "Minek?".
Fakul, mássá alakul
holnapig... mert nem vész el,
hűsége sántít, biceg,
mint a mellém rendelt árnyék.
Még egyedül vagyok,
Az élet elhagyott,
Ahogy az évek teltek el,
Mindig tudtam, menni kell.
Amikor felébredsz, mosolyogj a világra,
Az öröm senki elől nincsen elzárva!
Adj hálát mindenért, amit kaptál,
Rájössz, hogy gazdagabb vagy a gazdagoknál.
Szivárvány vége az állandó lakhelyem,
vágyaddal az ösvényt lényedhez meglelem.
Nem kell esőre vagy páracseppre várnod,
fénylő csúszdámon hozzád odatalálok.
Gyakran hazajárok, és van egy érzés meg az illatok,
Ahogy csillagok ott ragyognak bezárva egy sötét szobában.
Mint letakart tükrök mögött az emlékek,
Otthont adva e hajótörött elmének,
Ami mögött simakodik anyám soványan.
Hadd legyek álmod,
hadd legyek éjed,
békésen suttogj,
keserűséged
vigalom legyen
napfényes égen,
lebbenő fátyol
felhőfoszlányon.
Mennek az úton ketten búsan, reményvesztetten,
Bánatukban elmélkednek a kereszten.
Az ég takarója lassan felhasad,
Kibújik alóla ragyogón a nap.
Megtört testem az esőben ázik,
Holdfényben hever, azon hintázik,
Keserédes morzsa a torkomon akad,
Nem látom én még a holnapomat.
Szitakötőkkel fedett lapjaim kifeszítem,
a teret és az időt kicsit elveszítem.
Összedolgozik az elme és a szív,
papírra próbálom festeni eszméim.