Ács Bálint
Ahogy megláttalak
és csak bámultalak,
egyedül ott álltál,
mintha csak rám várnál.
Nem akarok kulcsot,
nem akarok zárat,
nyissuk ki az ajtót,
nyissuk ki a házat,
aki arra téved,
jöhessen be rajta,
ha éhezik a szóra,
kapjon vigaszt búra.
Ragyogtak a szemek,
mint frissen kelt csillagok,
negyven boldog ember,
ki mindent hátrahagyott.
A boldogság kegyelmi állapot,
senki nem ígérte, hogy megkapod,
tudatodnak belső, mély bugyrába
teremti a lét biokémiája.
Boldog-e a madár,
ha két szárnyát kitárja,
szabad szélnek hátán
az égi rónát járja?
Szerencse az élet,
akár egy jó parti,
bele mégsem nézhetsz,
mit takar a pakli.
Negyven év már elszaladt,
elillant a fák alatt,
mintha nem is lett volna.
Keressük, vajon hova
tűnhetett ilyen gyorsan.
Mint egy nagy, barna paplan,
kúszik a dombok között,
és ereszkedik halkan,
ellep mindent, mint a köd
Jókor elmenni
Szeretnék jókor elmenni,
nem előbb és nem is utóbb,
ha még tudok másért tenni,
értenek és értem a szót,
adj időt mutatni a jót.
Fájdalmas, ha hiányzol, és nem vagy már,
lelkem kiégett katlan, és nagyon fáj,
mikor pusztul az, aminek élni kell,
megrémít az ijesztő és dermedt csend,
vihar előtti csend, várod a rosszat,
a csend izgatott, és meg nem nyugtat,
vihar után tör rád a döbbent csend,
látván a káoszt kint és idebent...
Halálraítélt vagy, ahogy megszülettél,
prelúdium az élet,
egymillió sejted minden másodpercben
meghal, de újra éled.
Csepereg az eső, siratja a múltat,
ősz van, jól tudja, nem lesz jobb a holnap,
a Nap minden nap fogy, a sötét lesz az úr,
az ég beborult, soha nem lesz azúr.