Ács Bálint
Negyven év már elszaladt,
elillant a fák alatt,
mintha nem is lett volna.
Keressük, vajon hova
tűnhetett ilyen gyorsan.
Mint egy nagy, barna paplan,
kúszik a dombok között,
és ereszkedik halkan,
ellep mindent, mint a köd
Jókor elmenni
Szeretnék jókor elmenni,
nem előbb és nem is utóbb,
ha még tudok másért tenni,
értenek és értem a szót,
adj időt mutatni a jót.
Fájdalmas, ha hiányzol, és nem vagy már,
lelkem kiégett katlan, és nagyon fáj,
mikor pusztul az, aminek élni kell,
megrémít az ijesztő és dermedt csend,
vihar előtti csend, várod a rosszat,
a csend izgatott, és meg nem nyugtat,
vihar után tör rád a döbbent csend,
látván a káoszt kint és idebent...
Halálraítélt vagy, ahogy megszülettél,
prelúdium az élet,
egymillió sejted minden másodpercben
meghal, de újra éled.
Csepereg az eső, siratja a múltat,
ősz van, jól tudja, nem lesz jobb a holnap,
a Nap minden nap fogy, a sötét lesz az úr,
az ég beborult, soha nem lesz azúr.
A fák kopott ruhájukat levetették,
ezüst hó díszíti az öreg tölgy testét,
az erdő, a mező fehérbe öltözött,
az emberek szívébe béke költözött.
Várjuk a Megváltót, végre itt az advent,
jöjjön valaki, aki bennünket megment.
Szülessen meg az, ki bűneink eltörli,
nekünk ezután majd semmit nem kell tenni.
Hogyan tudnám elkapni
a tengeren a szelet,
az égen megszámolni
az összes csillagot hogyan lehet.
Ha a szeretet gyümölcsét másnak adod,
szomjadat ezzel magad is olthatod,
a harag tüze sem a gyűlöltnek árt,
saját lelkedet pusztítja el a láng.
Kabátod eldobtad, kopott volt és ócska,
viseltes már nagyon, kilátszik a gyolcsa,
bár veled együtt az életet kihordta,
kellene egy új, nem baj, ha más is hordta.
Az éj már félszegen és gyáván megszökött,
sötét, ócska köpenyét a porba dobta,
a hajnal beosont, tarka bokrok között
harmat gyöngyeit fűszálakra rakta.
Őszi, szürke este az utcát járom,
egymás után rakom sorba a lábam,
az utca mindenkié, ezt nem bánom,
de én mégis a magam útját járom.