Ács Bálint
Mondd, Uram! Az kinek fáj,
ha nevet a sok gyerekszáj,
mint féktelen csikók, szaladnak,
örülnek csak a pillanatnak?
Három barátom van, kivel kelek, fekszek,
velük kezdem a napot, zárom az estet.
A tanár, mint jó kertész, embert nevel,
virágát öntözi szóval, dicsérettel.
Mikor ránéz egy illatos virágra,
látja, munkája nem volt hiába,
művét dicsérik, ajándékba adják,
ki volt a kertész, soha nem firtatják.
Az egyik éjszaka vagy már hajnalon
felvert valami, valami furcsa nesz
vagy talán a csönd, magam sem tudom.
Nem szeretem az ingát, mi több, utálom,
mivel nyughatatlan, és ezt ki nem állom.
Magatehetetlen, ha egyszer elindul,
a túloldalra lendül, vissza nem fordul.
Én a csendet szeretem, és a nyugalmat,
hol a gondolat termékeny földre hullhat.
Gazdag vagyok, mert szabad vagyok,
mert kincseimből annak adok,
akinek csak én akarok.
Öreg fűzfa ráhajolt a vízre,
zöld selyem tükrében nézegette magát,
sok apró levél, mint ezer zöld szem,
próbálta meg kifürkészni, vajon
mi lehet a tükrön túl, odaát.
Csak ülök némán és bután,
mint varjú kérges ágú fán,
károghatnék is, de minek,
nem hiányzik az senkinek.
Várunk csöndben,
míg a perc lecsöppen,
és olvad a másik,
de gyertyánk fénye
már alig látszik.
Nem kérek semmit,
csak te légy itt velem,
nem kell ajándék,
nem kell semmi sem.
Hajónk léket kapott, süllyed már az orra,
a legénység mégis a padlót súrolja,
a parton a tulajok már összevesztek,
mindjárt nyoma vész az ebül szerzett kincsnek.