Ács Bálint
Mi a különbség közted és köztem:
a szerencse, hogy én itt születtem,
lehetnék én is ott, ahol lőnek,
s nincs jövője a ma születőnek.
Mondd, Uram! Az kinek fáj,
ha nevet a sok gyerekszáj,
mint féktelen csikók, szaladnak,
örülnek csak a pillanatnak?
Három barátom van, kivel kelek, fekszek,
velük kezdem a napot, zárom az estet.
A tanár, mint jó kertész, embert nevel,
virágát öntözi szóval, dicsérettel.
Mikor ránéz egy illatos virágra,
látja, munkája nem volt hiába,
művét dicsérik, ajándékba adják,
ki volt a kertész, soha nem firtatják.
Az egyik éjszaka vagy már hajnalon
felvert valami, valami furcsa nesz
vagy talán a csönd, magam sem tudom.
Nem szeretem az ingát, mi több, utálom,
mivel nyughatatlan, és ezt ki nem állom.
Magatehetetlen, ha egyszer elindul,
a túloldalra lendül, vissza nem fordul.
Én a csendet szeretem, és a nyugalmat,
hol a gondolat termékeny földre hullhat.
Gazdag vagyok, mert szabad vagyok,
mert kincseimből annak adok,
akinek csak én akarok.
Csak ülök némán és bután,
mint varjú kérges ágú fán,
károghatnék is, de minek,
nem hiányzik az senkinek.
Várunk csöndben,
míg a perc lecsöppen,
és olvad a másik,
de gyertyánk fénye
már alig látszik.
Nem kérek semmit,
csak te légy itt velem,
nem kell ajándék,
nem kell semmi sem.