Ács Bálint
Gazdag vagyok, mert szabad vagyok,
mert kincseimből annak adok,
akinek csak én akarok.
Öreg fűzfa ráhajolt a vízre,
zöld selyem tükrében nézegette magát,
sok apró levél, mint ezer zöld szem,
próbálta meg kifürkészni, vajon
mi lehet a tükrön túl, odaát.
Csak ülök némán és bután,
mint varjú kérges ágú fán,
károghatnék is, de minek,
nem hiányzik az senkinek.
Várunk csöndben,
míg a perc lecsöppen,
és olvad a másik,
de gyertyánk fénye
már alig látszik.
Nem kérek semmit,
csak te légy itt velem,
nem kell ajándék,
nem kell semmi sem.
Hajónk léket kapott, süllyed már az orra,
a legénység mégis a padlót súrolja,
a parton a tulajok már összevesztek,
mindjárt nyoma vész az ebül szerzett kincsnek.
Ahogy kiléptem a boltból, rám nézett,
ennyit mondott csak, "egy kiflit kérek".
Szemében furcsa, tompa fény égett,
benne egy félresiklott, csonka élet,
láttam a megalkuvást, elesettséget.
Ahogy megláttalak
és csak bámultalak,
egyedül ott álltál,
mintha csak rám várnál.
Nem akarok kulcsot,
nem akarok zárat,
nyissuk ki az ajtót,
nyissuk ki a házat,
aki arra téved,
jöhessen be rajta,
ha éhezik a szóra,
kapjon vigaszt búra.
Ragyogtak a szemek,
mint frissen kelt csillagok,
negyven boldog ember,
ki mindent hátrahagyott.
A boldogság kegyelmi állapot,
senki nem ígérte, hogy megkapod,
tudatodnak belső, mély bugyrába
teremti a lét biokémiája.