Ács Bálint
Mint egy nagy, barna paplan,
kúszik a dombok között,
és ereszkedik halkan,
ellep mindent, mint a köd
Az éj már félszegen és gyáván megszökött,
sötét, ócska köpenyét a porba dobta,
a hajnal beosont, tarka bokrok között
harmat gyöngyeit fűszálakra rakta.
Nem akarok kulcsot,
nem akarok zárat,
nyissuk ki az ajtót,
nyissuk ki a házat,
aki arra téved,
jöhessen be rajta,
ha éhezik a szóra,
kapjon vigaszt búra.
Boldog-e a madár,
ha két szárnyát kitárja,
szabad szélnek hátán
az égi rónát járja?
Ragyogtak a szemek,
mint frissen kelt csillagok,
negyven boldog ember,
ki mindent hátrahagyott.
A tanár, mint jó kertész, embert nevel,
virágát öntözi szóval, dicsérettel.
Mikor ránéz egy illatos virágra,
látja, munkája nem volt hiába,
művét dicsérik, ajándékba adják,
ki volt a kertész, soha nem firtatják.
Jókor elmenni
Szeretnék jókor elmenni,
nem előbb és nem is utóbb,
ha még tudok másért tenni,
értenek és értem a szót,
adj időt mutatni a jót.
Halálraítélt vagy, ahogy megszülettél,
prelúdium az élet,
egymillió sejted minden másodpercben
meghal, de újra éled.
Fájdalmas, ha hiányzol, és nem vagy már,
lelkem kiégett katlan, és nagyon fáj,
mikor pusztul az, aminek élni kell,
megrémít az ijesztő és dermedt csend,
vihar előtti csend, várod a rosszat,
a csend izgatott, és meg nem nyugtat,
vihar után tör rád a döbbent csend,
látván a káoszt kint és idebent...
Csepereg az eső, siratja a múltat,
ősz van, jól tudja, nem lesz jobb a holnap,
a Nap minden nap fogy, a sötét lesz az úr,
az ég beborult, soha nem lesz azúr.
Negyven év már elszaladt,
elillant a fák alatt,
mintha nem is lett volna.
Keressük, vajon hova
tűnhetett ilyen gyorsan.
A boldogság kegyelmi állapot,
senki nem ígérte, hogy megkapod,
tudatodnak belső, mély bugyrába
teremti a lét biokémiája.