Ács Nagy Éva
rejtélyes est ködös boszorkányéj
rekkenő hőségben varjak szállnak
valahol messze csörren egy üvegpohár...
Mi lesz velem, ha majd nem írhatok,
ha ülök csendben, szótlan maradok,
mi lesz, ha magamra hagy a gondolat...
Nélküled az élet megállt,
nélküled a lélek kiált,
nélküled megfagytak a szavak,
nélküled érzelmek is elhagytak...
ott voltam boldog
hol összeértek a dombok
ott lent a völgyben
szaladtam én a réten
egy kis sárga házban...
El kéne menni, elindulni,
mindent hátrahagyva,
céltalanul bolyongani,
de oly nehéz a lépés...
Magasba vágytam, repülni akartam,
szárnyakat növeszteni, szállni csak...
Köd lepi el a tegnapot
sűrűjén átlátni nem tudok
már tegnap tavaszi szél fújdogált
arcomon éreztem a nap sugarát
most pedig a szél hordja a havat
fehér hótakaró lepi az utat...
nem számít milyen volt a tegnap
forrón ölelt fentről a fénylő nap
vagy arcomba zuhogott a jég
hajamat összekuszálta a szél...
Alattam mélység, melybe testem, mint olvadó
jéghegy, zuhan csak, letaszítanak a tegnapok...
Kocsmában
megszokott forgatag
ugyanazok az arcok
unott monoton mosoly
s most én közétek állok...