Ács Nagy Éva
Oda kívánok békét, ahol háború dúl,
viszály uralkodik, s mindenki egymásra fúj,
oda kívánok hát lángot, hol szunnyad a tűz,
a zord fagy, hideg mindent, mi meleg, elűz.
A vonat elindult az állomásról,
integetsz, még látom, csalóka álom...
Avartengerré vált a zöldellő erdő,
a fák gyér lombjai között törtet a fény,
a sárguló őszben suhannak az évek,
ám végtelennek tűnő napok nem érnek véget,
a dér könnycseppeket csal a szemembe...
Bíborvörösre festi a hajnal az eget,
madár vagyok, már korán repkedek.
De folyton megzavarnak zord fellegek,
fekete, viharos, gonosz felhőt kergetek.
Evokáció: Juhász Gyula: OKTÓBER
"A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény."...
Gondolataim hűs ködébe merülve
versek bújnak el a kopott kövek mögé,
rímet farag már elmémbe a nyugalom,
szavamat az ősz szürkületébe fonom.
Fut, robog velem sebesen a vonat,
átszeli a hegyeket, határokat.
Jaj! Nem érzem a Balaton illatát,
keresem, s nem látom Somogy szép dombját.
Harangoznak, álmosan ébred a napsugár,
fénye elidőz a kicsi templomunk tornyán.
Hajnali, zengő harangszóra felébredve,
keserv` könnyek tolulnak fénytelen szemembe.
Imádkozom hozzád én, csodát tevő Uram,
hogy végre újra, kicsit jól érezzem magam.
A kéklő végtelen bennem álmot sző.
Vele már én gondolatban lebegek
szirteken egymagam, szemem könnyező,
minden fájdalmat ott fent eltemetek.
Ébren vagyok még, most álmatlanul ért az éj,
rád gondolok, s fájnak bennem a tegnapok,
szinte visszhangzanak bensőmben a hangok,
a múltból alig maradt nekem egy-egy karéj.
Hamvadó szépsége hervadó rózsámnak,
de benne oly nagyon erős az élni vágy,
még utolsó pillanatában is lobog,
és úgy ontja felém bűvös csáb-illatát.
Alattam mélység, melybe testem, mint olvadó
jéghegy, zuhan csak, letaszítanak a tegnapok...