Ács Nagy Éva
Apámnak
Nem szólt, ült némán a körtefa alatt,
kezében volt egy ócska szalmakalap.
Nézett csak csendben, nézett maga elé,
szemlesütve fejet emelt a Nap felé.
Jól tudom, hogy minden kezdet nehéz,
de hiszem, majd győz tán a józan ész,
mert eljöhet majd az a pillanat,
mikor elveszíthetem önmagam.
Csend van, csend az úr köröttem mindenütt,
pislákol a vágy, szunnyad a szerelem,
de ez a csend most nem jó, úgy szíven üt,
hályogos szemem az égre emelem.
Sodor az élet, rohanok a sebes árral,
rábízva magam ott valahol megtalállak,
s akkor új erővel dobban haldokló szívem...
Más most ez a kikelet,
más ízű lett a napsütés,
félelmet kelt bennünk az éj,
zord halált hord felénk
a hirtelen feltámadó szél.
Mi Atyánk, ki a mennyekben lakozol,
szánd meg végre teremtett népedet,
adj erőt, nyújtsd neki védelmező kezed,
hidd, nem elég, ha csak imádkozol.
Január, január, még fagy van és hideg,
ködös utcák, terek, minden olyan rideg,
melegség kéne végre nekünk, tűz és láng,
aranyló fényével süssön a Nap miránk.
Ha átölelsz, többé már nem félek,
minden törtető viharral szembenézek,
hiába tombol köröttem őrjítő hurrikán,
karodba bújok, mely örök védelmet ád.
Ezüstös utakkal köszönt az új év,
Dér lepi körbe a nyugvó vidéket,
A fák között nem jár más most, csak a szél,
Január vállára subát terített.
Ma még éltet a fény, gyermeki a lépted,
gondtalan vagy, az időt nem kell félned,
de mégis megállíthatatlan, úgy rohan,
holnap már őszbe vegyült barna hajad.
Kezünk remeg, szemünkben tompa fény,
s nem várjuk, hogy jöjjön a fájó éj,
arcunkon milljó barázda vert éket,
de szívünkben még szeretet éltet,
várjuk, hogy az ajtó nyíljon ki végre,
hazatérjen még a szemünk fénye,
öleljen magához, kiért kezünk dolgozott,
kiért a fiatalság mindent odaadott...
Őszbe vegyültek felettem a felhők,
vele elszálltak a napsugaras évek,
arcomon millió érdes ránc gyűlt össze,
hagyom, hogy kezemet isiász gyötörje,
szívem dobog, de gyász dobban benne,
agyamban már csak épnek tűnik az elme.
Összegyűltünk a te tiszteletedre,
szemünkből lassan könny pereg,
nélküled fognak telni az eljövendő hetek.
A nyárnak vége, az ősz közeleg,
hullnak a fákról zizzenő levelek,
a szél feltámad, borongós a táj,
a mezőre nem jár legelni a nyáj.
Alkonyodik megint, egyedül nagyon fázom,
sötét van ismét, mégis elkerül az álom,
némán magamhoz ölelem a törtető csendet,
siratom búsan az illanó szerelmedet.