Ács Nagy Éva
Harangoznak, álmosan ébred a napsugár,
fénye elidőz a kicsi templomunk tornyán.
Hajnali, zengő harangszóra felébredve,
keserv` könnyek tolulnak fénytelen szemembe.
Imádkozom hozzád én, csodát tevő Uram,
hogy végre újra, kicsit jól érezzem magam.
A kéklő végtelen bennem álmot sző.
Vele már én gondolatban lebegek
szirteken egymagam, szemem könnyező,
minden fájdalmat ott fent eltemetek.
Ébren vagyok még, most álmatlanul ért az éj,
rád gondolok, s fájnak bennem a tegnapok,
szinte visszhangzanak bensőmben a hangok,
a múltból alig maradt nekem egy-egy karéj.
Hamvadó szépsége hervadó rózsámnak,
de benne oly nagyon erős az élni vágy,
még utolsó pillanatában is lobog,
és úgy ontja felém bűvös csáb-illatát.
Alattam mélység, melybe testem, mint olvadó
jéghegy, zuhan csak, letaszítanak a tegnapok...
Remegve vágyom még a mindent adó fényt,
mert félek, hogy egyszer a hold is eltűnik felettem,
sötétség lesz helyette, és én ott semmibe vesztem...
Egykor a nagymamám féltett mozsara volt,
mely feledve a padláson porosodott.
Egy napon eszembe jutott, és érte mentem,
egy pókhálós, poros sarokban ráleltem.
Minden kincsem vagy nekem te,
többé már nem is kell más,
nem álom, te vagy a valóság,
eleven, nem holmi látomás!
Csicsergő erdő illatát érzem már bennem,
lágy madárfüttyel telítődik át bús lelkem,
csillogó fényre virradhat bennem a zord lét,
üde vagyok most, oly friss, mint a harmatos rét.
Kéklő végtelen, csend, hullámzó nyugalom,
e végtelenség felé száll a sóhajom,
csábít duzzadó erőd, vonz a hatalmad,
irigylem én a halhatatlanságodat.
Átutazó vagyok én a világok között,
testem ideiglenesen ideköltözött.
Pár évet tán így vagy úgy itt eltölthetek,
s aztán végleg felhők mögé hazatérhetek.
Haza atyámhoz, mely a lelkemnek otthona,
haza, hol mindig kéklik az ég, s nem marcona!
Ne félj többé, ne félj, én veled vagyok,
ha kifut majdan a hajód, ott vagyok,
csak nézz a felhők mögé, nézz oda fel,
nézd, a nap kora reggel velem kel fel!
Elmondanám, hogy mennyire szeretlek,
de szóban ezt kifejezni nem lehet,
elmondanám, hogy időnk haladtával
érted ugyanúgy epedek, mint ifjú...
Szírének énekét hallom, felém hozza az éji szél,
s a lágy ívű dallamok mögött búvik egy szép vallomás,
a partot mosó hullámok között éledő báj, tökély,
lángoló ágyon szikrát szóró, forró pillanatvarázs.
Ha lehetne, csak felhő lennék,
veled egybe úgy gabalyodnék,
örökké együtt vándorolnánk,
ölelve, éjbe ringatóznánk!