Ádám Istvánné
Fut az idő velünk egyre sebesebben,
a szeretet lángja a természet iránt
él még a szívünkben.
Kérdésekre választ várunk még naponta,
de a csend csak hallgat, a választ ő sem tudja.
Ráérősen ballag át az őszi tájon,
ködjében zörög az elsárgult levél.
Sötétbarna szeme
csábitóan néz rám,
ha akarja, ha nem,
én megdarálnám.
Kiskutyánk minden reggel
túl frissen ébred,
sétára van kedve,
indulna sietve.
Lángszínű pipacsok festik a domboldalt,
könnyű szellő fut végig a tájon,
finom kis lángszoknyák lebbennek egyszerre,
ünnepet hirdetnek a nyárnak.
Játékszer vagyok a sors kezeiben,
hol magasra emelt, majd elengedett,
tört a szív és tört a lélek, kicsit
megforgatott és magamra hagyott.
Ölelő remény voltál az életemben.
Hittem, hogy együtt visszük tovább az éveket.
Gondolatom visszavisz VIR szigetére,
hol a leanderfák virágjai lángvörösen égnek,
virágjai között levelek feszülnek,
s a tenger hullámai el-elcsendesülnek,
a nap fénye simítja hosszában, széltében,
s az ég is belepillant vizének kékjébe.
Bíborszínben pompázik az alkony,
lassan búcsúzik az esti fény,
sötét bársonya az égnek
hajnalig pihenni tér.
A csillagok közt jársz,
már nem érhetlek el.
A hangom semmibe vész,
a szívedhez nem ér fel.
Haragos szél ébred a borongós ég alatt,
az álmokat zavarva átszalad a
sötétség bársonya alatt, ébren hallgatom
tombolását, s felkavarja gondolatomat,
ó, hol vagy, régi fiatalság, az ember
csak vénül, s nem érdekli, honnan s merről
fúj a szél, hogy miért a Nap fénye, s miért...
nézem a természet apró rezzenéseit,
az élet nekem ígérte a tavaszt, a nyár
és az ősz színeit, az álmos délutánok
melegét, az égen lassan menetelő
göndör, fehér felhőket, a vadvirágos
nyári alkonyt, hol lángszínű ruhában...
Régi Anyák napja jutott az eszembe.
Orgonacsokorral álltam meg előtte.
Szelíden mosolygott, szeme könnybe lábadt.
Így köszöntöttem az Édesanyámat.
Erdő szélén három nyuszi azon vitatkozik.
Megkérdezik a húsvétról majd az öreg nyuszit,
mert azt beszélik a faluban úton, útfélen,
ő hozza a piros tojást és a Boci csokit.