Adorjáni Alpár
ha minden mértéket felülmúlta
Folyton úgy tesz, mintha igencsak szorgalmasan táplálna,
miközben a tényeket felhasználja saját javára.
Kívül díszeleg fényesen, mint egy angyali jótevő,
belül pedig egy otromba bomba, romokba döngető.
Hangzatosan üdülő felülemelkedések,
Trónon szikrázó, csengő hangú nevetések
Büszke önteltséget kölcsönöznek széjjel,
Lenéző a pillantás, ormótlan szégyen.
Ijesztő és borzalmas,
észleli a gyermeki agy,
ha betekint kíváncsian,
és odébbáll gondtalan.
Semmi sem tarthat örökkön
Eddig tart a karácsony
Ennyit ér a valóságban
Mi legszentebb világon
Avagy miként megszabadít a gonosztól
Amikor már szó nem segít,
Kár és vétek minden perc itt,
Mert olaj tűzre, s megrendít,
De többé nem lehet gyógyír
egy mozaik-csonkacsalád margójára
Tégy jót az emberekkel,
járj örökkön csak kedvükben,
keresd örömüket mindegyre,
szolgálatra mindig készen.
Lélekbemászó pillanat
Megszáll
egy csábító érzés,
ami okán
adva-adván mindent
feladnál,
rögvest átengednél.
nem mind arany, ami fénylik
eleinte csak szép s jó minden
mézes kedves szíves örömes
majd kedvesből kevesebb lesz
s egyre rémesebb tökéletlen
egy álom a valóság határán
Órák és hetek telegetnek,
hosszú hónapok menetelnek,
kopár, üreges minden nap,
örökös szürke fényű a Nap.
Égő szemek villannak fel.
Egy süllyesztő nem mer
oly erőt sugározni,
tökéletes harmóniát adni,
és fennkölt érzést borítani,
majd egy célpontra irányítani.
A sors az nem kegyes,
folyton kéreget,
előbb keveset,
majd egyre többet,
végül egy szuszt sem enged.
Vársz valakit, nem érkezik,
Bánt, még ha tegnap láttad is,
Te sem mehetsz, nem indulhatsz,
Lebénít a bú, sikertelen múltad.
Játszottunk kedveset,
apró becézett neveket,
ajándékozást jelképeset,
tárgyakba öntött lelket.
Pereputty, rokon, régi szeretők,
sóvárgó egyedülállók,
energikus új kalandra vágyók,
jó barátnak tetszelgők,
segítőkésznek mutatkozók.