Albert Ferenc
Búcsúztató
Hajdan egy életet kölcsönkaptál,
időd lejárt, így visszavétetett.
A gyötrő szenvedés immár nem fáj,
opál-homályán szemed búcsút int,
s lelked fényben, mennybéli úton jár.
Újra és újra bűnbe esni véled,
lebegő léptekkel járni az édent,
forró, emésztő, lassú lánggal égni,
a tisztítótűz hevétől: feloldozást remélni!
...Miként megteremtett az Úr,
puszta lényem így szövi át
e pőre környezetbe simuló
jelképek ölelte valóság.
Eszterkémnek
Nekem: Te vagy a fény
az éj sötétjén,
biztos kapaszkodó vad-folyó örvényén.
Szírt álmodik a hegy ormán:
- De jó lenne lent a völgybe`,
ahol fák lombjának hűvöse
óvna szikrázó napsütéstől,
vihart korbácsoló széltől,
fagynak, jégnek szorításától.
Hegy tetején, kőszirten állva
a völgyre tekintek,
hol kígyóként tekereg folyó árja,
partjain zöldülő berek.
Anyák napjára
Méhedben fogantam,
te emlőddel tápláltál;
magyar szót ajkamra
anyatejjel adtál,
s mindezért a hálám
oly szerény, anyám.
Hajamra őszöm már fehér dért szitál,
köröttem sárgult levelek zizegnek,
kopott elmém is lassan megérti már:
szárnyaszegetten örül, ha biceghet.
...háncsa mögé rejti szemét.
A rezgő nyár incselkedve
veti rá kíváncsi tekintetét.
Rabul ejt a fák s a csalitos illata,
miközben legyezve frissít fel
a lágyan simogató, lenge szellő.
Járva a sziklás hegyoldal horhosait,
tágra nyílt szemem vonzásában
az égbetörő csúcs kopár világa.
Kohó fészkén fehérlőn izzó koksz
öleli körbe a "csökönyös" vasat.
A nyakas-testbe tűzi-fogó harap
erőből, miként a buldog állkapocs;
hisz kíméletlen a mester vasmarok.
Vízre hajló fűznek ága
játéka lenge szélnek;
szúvak rágta pad alatta,
megsárgult e történet.
Taplót hizlal az ártéri nyárfa,
lomkoronáját belakta a kánya.
Öreg varjú fészke üresen állt,
ifjú kányapár bérbe vette hát.
A napkorong útja alkonyszakát járja,
A vadász elindul napesti útjára.
Folyópartra érve rögvest megkönnyebbül,
Kedvenc helye a spicc, rajta senki nem ül.
Kövezésen lassan a lépteit lopja,
Halakat zajával nehogy elriassza.