Ambrus József
Ma még messze ködlött az ősz,
medvét kerget Szárhegyen a csősz,
megpihent a parkban, a kőhídon,
ne próbálkozz vele, igen kigyúrt idom.
Mosolyogni látom az embereket,
- szemek tükrében győztes karok -
hasznos időre mégsem tellett:
amíg egymásba értek a mondatok.
csak igazi elmúlásra vágyom
szakadt lélekkel zuhanni készen
ha új ritmusra vált a lábnyom
komfortodból kilépsz merészen
és kötözött szívem körberohan
pusztítom látszólag a géneket
romjaidon szédeleg gondosan
bár a gyalázat tiltja a lényeget...
Istenadta kedvesség és gyáva-mód,
Krisztus születése hajtott igába,
jó híremmel együtt vigyáztam a valót...
Nem bízok erkölcsben, sem etikában,
- a lelkes valóság csak felingerelt, -...
Nem most kellett volna születnem,
lélegzet nélkül semmivé nőni -
de minden esélyem fölneveltem,
sebek között félve elidőzni,
s amikor kiléptem a világba,
bűneim nem kaptak kegyelmet,
Istent kértem sírva, fejbe-vágva,
hogy mintázza újra terveimet.
...gyűlnek a sebek, új rosszakarat,
- testem csak anatómiai lelet,
és három kézzel kaparom a falat.
Ha van mennyország, lesz nekem is,
pedig nem élek úgy, mint csoda,
- virágzó énekem elkülönít, -
mégis marad a lelkemnek limloma.
Vakarcsnyalábok a zivatarban,
lángfarkú, kiégett kannibálok
harcos szemekkel a kocsmazajban
- aprópénzre váltják a világot.
Versek mérgével öletem magam,
hogy emberszerepem örök legyen,
pórázon fekszem a vájatokban,
csak az idő szólít ünnepeken.
A versek fáját birtokba vettem,
bár torkig fagyasztotta velőmet,
mégis a betűk szolgája lettem,
különös kristályok adják erőmet.
Adjon isten szerencsét,
kismalacot, kemencét,
gazdagságot, egészséget,
ötös lottót, reménységet
Ismerd meg a tollam járását,
szárnyas betűim naponta lecsapnak,
létet érintve osztja önmagát,
amíg teret adsz az érzelmi utadnak.
Gyújtsunk gyertyát azokért,
akik ma nincsenek velünk,
tegyünk virágot sírjaikra,
hogy enyhítse a fájó sebünk.
Száműző Isten zengése a fülnek,
az élet sói arcomon kiülnek, -
régi mosolyom örökre elapad,
friss virágok szegélyzik utamat.