Ambrus József
gyászoló özvegyek szivárványa vagyok
nyitott lakosztály megtört életem -
édes tövisben a napfény is vacog
és reményt csöpögtet képzeletem
mert életre kelt a komoly férfikor
mint sziklák tetején a gyomnövény
- és arcodon szándékos bájvigyor
rosszkedvű fények tavasz mezején...
mint valami kétélű istenség
piros mocsokból kimosakodva
figyelem miként pusztul az emberség
- hiszékeny álszent riadalma
megtagadom az égő emlékezést
ahol megkésett minden bocsánat
és titokban belevágtam a kést
amíg szentté avatták aurámat...
Mint aszkéta versember,
szavakkal a fogaim között
letérdelek a Földet átölelni,
mert oroszlánok verméből jövök,
és szikráznak az eszmék fényei,
mert embertől jönnek a szavak,
ami csak poétás köntösben örök.
Maréknyi talentumot adj, Istenem,
amellyel a gyarló elmélázhat -
az igazgyöngy szálait keresem,
amíg bőrömön dolgozik a látszat.
A versek bolygóján szavak nélkül
derűs részegség kápráztat el,
merész ritmusban átjár menedékül
hangod, ha magad is hangszer leszel.
Az igazság legyen szabad,
a szabadság legyen igaz,
mindkettő kifosztott pillanat,
szépségem legyen a vigasz.
Újév alkalmából
szeretnek a szívek,
sóhajok fogadják
kedves részvétüket.
Advent szelleme ünnepi lángban,
a várakozásban élet született,
decembert jelöltek a naptárban,
mely elhozza bajomra a mennyeket.
Botladozom a szavak dzsungelében,
de az ösvényt nem veszítem el. -
rimánkodom és a csöndre fekszem,
mert hitvallók őrszeme figyel.
Sírköveken lappang a múlt
szétszórt emlékekké hűlve,
mennyi édes élet kialudt,
mely szétomlott a rögökre.
Látjátok, a tisztességnek
aligha van tiszta keze,
de gondolj egy jó szóra,
mely, mint a bűn, fekete.
Bolond szívem indulásra készen,
bezárt ajtókon át kiszivárog,
száz forintot is elkérnek érted,
nem nézve éjszakát, napvilágot.
Puskel János halálára
El sem köszöntél, kedvence a Földnek,
- átadom nektek utolsó levelét,
szinte levegőt sem kap a döbbenet,
felkavartad a bolygónk ütemét.
Bús haraggal jönnek a szelek,
égies hatalmak barbár járása,
rám néz, és nyújtogat biztos kezet,
de nem emlékszem a szárnyalásra.
Tegnap megint ráléptem az örömre,
bús lelkem alatt pihen a világ,
fáradt a csontom, jéghegy a terhe,
gondviselőt keres a valóság.