Ambrus József
a rangos író agyondíjazott
amit néhány divatfoszlány hozott
aki a föld minden titkát tudja
némán teremni az lenne a dolga
gyalult értékem immáron örök
fehér füstje van holnap is füstölög
irodalmak romján vihart kiáltok
nem illik hozzám sovány igazságod...
holnap változik a versek arcvonása
hogy rendezze kétélű önmagát -
az olvasó a lényeget visszalássa
amíg pulzusom megőrzi a formát
gyorsul a közöny a naiv erekben
de megőrzöm a halhatatlanságot
létezéshez csapódik a végtelen
és fölismerem józan pusztulásod...
beszöknek néha a szabad versek
és ütemét hordják egy iramban
mert csak alku volt vékony szerelmed
- amíg a versben fiatalodtam
sosem leszek felnőtt fegyelmezett
gyarló hagyatékom hangoskönyvben
szállingóznak a rozsda-levelek
melyek táncot járva állnak lesben...
nekem mindegy mit hoz a holnap
az alkotás csúfolódik vagy a kórlap
nem alhatok el egy jó szó nélkül
végrendelkeznek a versek végül
a poéta sokszor a szívébe néz
amely romlott de javulni kész
eltemetem a szerelmet a napot
hányszor átvert hányszor ugratott...
Szívből utálnak a törvények,
mégiscsak magyar állampolgár vagyok,
tízparancsolatokban a töltények,
és boldog, mert mindent leírhatok.
Gyönyörű mesterség, pár üveg bor,
minden változik, és mégis úgy marad,
friss árnyékot támaszt az utókor -...
Félúton nagyon aggaszt, szégyenít,
amit romlásba kergetnek a gének,
ilyenkor nevetve mutatok fityiszt
- a birodalom kísértetének.
a világnak megtiltani nem lehet
pedig morgolódom a szavakkal
egyenként szaggatja a fejeket
retteg a milliárdos a javakkal
miféle parancsolat hajtja őket...
gyászoló özvegyek szivárványa vagyok
nyitott lakosztály megtört életem -
édes tövisben a napfény is vacog
és reményt csöpögtet képzeletem
mert életre kelt a komoly férfikor
mint sziklák tetején a gyomnövény
- és arcodon szándékos bájvigyor
rosszkedvű fények tavasz mezején...
mint valami kétélű istenség
piros mocsokból kimosakodva
figyelem miként pusztul az emberség
- hiszékeny álszent riadalma
megtagadom az égő emlékezést
ahol megkésett minden bocsánat
és titokban belevágtam a kést
amíg szentté avatták aurámat...
Mint aszkéta versember,
szavakkal a fogaim között
letérdelek a Földet átölelni,
mert oroszlánok verméből jövök,
és szikráznak az eszmék fényei,
mert embertől jönnek a szavak,
ami csak poétás köntösben örök.
Maréknyi talentumot adj, Istenem,
amellyel a gyarló elmélázhat -
az igazgyöngy szálait keresem,
amíg bőrömön dolgozik a látszat.
A versek bolygóján szavak nélkül
derűs részegség kápráztat el,
merész ritmusban átjár menedékül
hangod, ha magad is hangszer leszel.