Andorkó Henrietta
Ki vagyok én?
Merül fel bennem a kérdés,
Kérdésemre egyértelmű válasz, hogy:
Két csodás ember alkotása ezen a földtekén.
Óh, drága lélek, ki szeretettel várt minket,
tárt karokkal és kedves szóval.
Ha rosszat tettem, nem szidtál, ha
szomorú voltam, arcomra mosolyt csaltál.
Csöndesen ülök elvegyülve,
egy pohár kellemes rosét kortyolva a hűvösben,
Majd megtörve az csendet,
egy hang csendül, mely előre a szívemet,
és csak utána ragadja meg figyelmemet.
Milliónyi érzés kopogtat megtört szívem kapuján,
de nem engedem be mindet,
hisz már nem az elnyomó érzések tárháza.
Húzz, boldogság,
vigyél messze, szabadság,
röpíts, szeretet, tarts erősen, kitartás!
Gyöngéd szellő, fújd a hajam,
gyöngyöző esőcsepp, mosd arcomat...
Bár tudtam volna, mit érzel, mikor nem voltam,
Bár éreztem volna szíved megtört izét
Bár előbb láttam volna szenvedésed közepetét,
De már késő, és nem segíthet semmi.
Tudom, de mégsem tisztán,
mit is jelentettél számomra igazán.
Arcod sugallja, és kéklő szemed, mit érzel,
mosolyod számomra akár a keserű, fojtó méreg.
Néha elvesznék, mint cigarettafüst a levegőben,
mint esőcsepp a száraz földben.
Válaszra várva, és gondolataid közepette
belesnék inkább az elmédbe, de talán a szívedbe,
talán kéklő szemeidben látnám az érzéseidet.
Látnám, mit érzel, és hogy elveszel, vigaszt már találsz ebben az életben.
Te, csakis te jársz titokzatos elmémben,
Rád gondolván elveszek gondolataim hevében.
Ne játszd meg magad, hisz ez nem, te vagy!
Álarc mögé rejted valódi arcodat.
Szemedben látom őszinteséged,
kezed érintésével érzem igaz érzéseidet.