Andrea Dreath
Covid-pánik volt, s otthonom
zártosztály,
szív-kertemben a világhálóra nyíló
tulipán,
mint a tavasz, oly csecse-becse,
s olyan akaratos,
mint az a bájló szövegecske,
mi nagyon kívánatos.
Reptettél, míg szárnyad bírta,
izzottál Nap-hőfokon,
húsba, szívbe beköltözve
a Föld az én otthonom.
Holdsugár vezetett, amikor születtem,
csillagos éj volt, csend honolt felettem.
Égbolt kapujából nyílt az én világom,
tavasznak legelső, március havában.
Duna-parti csendéletben megpihentek idős ketten,
a meghajlott pihe-testek lelassultak, mint a percek,
és vízfodroknak illatában egyesültek kézfogásban.
Versbe menekülök újra,
gondolatom idefókuszál,
szívből születnek a sorok,
elmém kórsága az, mi fáj.
Angyal voltál két karomban,
szárnyad törték száz alakban.
Bársony-lelkemen pihentél,
földi léttel egy lehettél.
Világgá futnak a falevelek,
féktelen szél indítja útjukat,
táncba is rántja az a lendület
a könnyen kapható néhányukat.
Míg őszülő tájnak van színpompája,
hajamból a konty inkább télnek virága.
Fehérek a szálak, hófehér a táj is,
megfagyott bennem a feltűnési vágy is.
Porcicák rebbennek szerte,
ahogy kitárul a szoba ajtaja,
lépteim lármáznak a csendbe`,
s fáradt padló reccsenő zaja.
Útvonala ismert rutin,
most is azon halad,
különbség csak annyi,
ma fénylő díszek alatt.
Akartam egy verset írni,
de módját nem találom,
miként tudnám bemutatni,
mily vicces az én párom.
Mellkasod süllyedt s emelkedett,
arcomnak bársonyos párnája volt.
Békésen ballagott, nem sietett,
az idő is álmos perceken folyt.
Zuhanásom végén egy gödör mélyén
gyökerek vágtak sebeket testem bőrén,
ében rózsaszirmok hullottak, mint pernye,
éjbe borult az ég minden fényt elnyelve.
Bennem él tovább, kit soha nem ismertem,
s kit elfed már a homály, de nagyon szerettem.
Mikor elindultam feléd, legelső lépésem
imbolygó földet ért.
Mégis merészen
gyermek-tiszta vágy hajtott biztatva,
merre is menjek,
sohase kutatta.