Apagyi Réka
Arra gondolnom, hogy nem szeret,
Talán a legrosszabb, mit tehetek.
Az utat, amit álmodtam,
Örökre eltemetem.
Öleléseit, csókjait végleg elfelejtem.
Butaság lenne szerelmet keresnem szemedben,
Kezeim hiába nyújtom ölelést remélve.
Összetörtél már?
Vagy maradt benned élet?
Válaszokat várok,
De csak a csend, mi felel.
Mintha örök némaságba burkolózva
Hátat fordítanál nekem.
Tartozni valahová, vagy éppen sehová.
Honnan tudhatnám, hogy tetteim helyesek,
ha lépteim nem követi senki sem?
Azt mondják, szavaim túl szomorúak,
gondolatok, miket papírra vetek, haldokolnak.
Fiatal szívemben túlcsorduló reménynek kell lenni,
mi eszméket rombol, majd újakat épít.
Némaság öleli körbe a szobát,
Zord, kietlen, mégis oltalmazó és végtelen.
Jéghideg kezek, elnehezedő szemek,
Az idő megáll, és a lélek tovaszáll.
Mondd, lehet-e fájdalmas a csend?
S ha lehet, akkor mennyire?
Vagy ez embertől függő jelenség?
S a mélység csupán szemfényvesztés?
Szakadék szélén rostokolva
Várok egy utolsó, igaz szóra.
Mi reszkető lelkem sikolyát elnémítaná,
Arcomról könnyeim felszárítaná.