Aradi Gábor
Helló, te mindig jövő, menő s eltelő,
Soha meg nem ismétlődő, visszafele nem történő.
Életünket állandóan mindenhol átszövő,
Kegyetlen vadászként biztos bekövetkező.
Ifjak, vének meg mind a lányok,
Jól szavaim most hallgassátok.
Mert a farsangi furfang, mi felel,
Annak, ki záróbálba nem jön el.
Mióta van az ember, és van az a másik ember is,
Küzdelmünk önmagunkért önmagunkkal vívódó katarzis.
Uralni s birtokban tudni a másik embert s vele az egész világot,
Erről szól szinte egész történelmünk, ezt nem tagadhatjátok.
Élet, te rideg, gyakran szürke, ó, igen,
Rád várva 40 napig koplalt a telem.
S énem bennem tartott absztinenciát,
Várta a farsang farkát éltető csodát.
Felmerült bennem a lelkes test önutálat,
Próbálom száraz izmosra edzeni gúnyámat.
S megvonom szájamtól a túl jól eső falatot,
Elképzeltem magamnak egy szálkás, vízisikló alkatot.
Hozzon az új esztendő
Megannyi áldást, és kevés haragot.
Mind előtt életet, mit háború nem aratott.
Az erőszak halálát, én erre szavazok.
Nem ismerjük mélyen egymást de te vonzod a szememet,
Tudom, hogy esélytelen, de játszik veled a képzelet.
Finoman fonott, lassan kibomló klasszikus romantikával,
Egymás szemében s szívében a tűz megtalálásával.
Hideg volt már, és valahogy kevés szó,
Én vallottam, s te belém mélyen néztél,
Nem volt már többé a fagy sem sehol,
Csak szikrázón szép szemeddel öleltél.
Heródes, ó, hatalmas király nem alhatik,
Pusmogón a nép új Messiással álmodik.
Napok óta fent Júdea felhőtlen éji egén
Éjszakát fénnyé ragyogva világít a remény.
Whitesnake tribute
Hallgatlak téged, te áldott zene,
Mikor a szívem a saját fejemmel van csordultig tele.
A pillanat, mikor minden hangjegy rólad s belőled dalol,
Nagyon megérint mélyen, legbelül valahol.
Úgy tűnik, kivonultam ebből az életből én,
Pedig csak máshol vagyok, s elvarázsolt az ottani fény.
Ott magam választom létem s énem kereteit,
A lehetőségek határtalansága szinte elvakít.
A ház előtti parkban egy otthontalan lakott,
aki nagy fehér szakálla és piros kabátja miatt
a házban lakó gyerekektől Mikulás nevet kapott,
piciktől mosolyt, felnőttektől csak grimaszt.
Néha gondolataim fonalát vesztettem,
S tört sorok keletkeznek bennem.
Összerakva furcsa lélek...
Képeket rajzol eléd az élet...
Sorban álló lábbelik
Várják, hogy valakik észreveszik.
S jóság ide vagy oda,
Hagynak valamit benn, mi lakoma.