Asztalos Tünde
Éppen nyugovóra szerettem volna térni,
mikor nagy robajjal akart valaki belépni.
- Ki vagy? - Kérdeztem tőle szelíden én.
- Te vagyok! - Szólt a hang belülről hetykén.
Már csak a hó friss illatát érzem
A terebélyes diófák alatt.
S csak a fehérséget figyelem,
A színek megrázták a hópaplant.
Est sötétjében sétálok a város utcáin,
s a csendességben halványak a fények,
átsuhannak a lombok, házak árnyain,
s lassan ballagva, merengve lépek...
Fenn a magasban egy pici madár repül,
kibontott szárnya a Föld fölé terül.
Aprónak látja lent a hatalmas golyót,
amint rajta nyüzsögnek parányi óriások.
Oly közel az éghez,
akárcsak a mélységhez,
templomtornyokban
zajlik valami titokban.
Csónakomat kivetettem
a határtalan nyílt tengerre.
Régóta már azt kerestem:
a béke birodalma merre...
Szép szavak, mély gondolatok kertjében sétáltam.
Terebélyes gondolat-fák árnyékában
megfáradt lelkemet pihentetni vágytam.
Szavaid harmatjában lemostam arcom,
simogató mondataid frissítették napom.
Mikor messziről megérkezik a szél,
napsugarak üdvözlik, s ő zenél,
és arcomat lágyan megsimogatja,
akkor megáll az idő fogatja.
Rozsdaszínben pompázik az öreg diófa lombja,
lerázza a kifeslett diókat, termését ontja.
Minden koppanó dió megtalálja küldetését:
télen finom, foszlós kalácsban foglalja el részét.
Gyorsan folynak a napok, mint a tiszta forrásból
a kis patak, mely duzzad, s egyre nagyobbra nő...
A holnapnak ad helyet, mely kipattan a mából.
Friss vize mélyülő medret váj, sebe vérző.
Pirkad az éjszaka fekete sötétje,
látszik már a nap világos fehérje.
Bontja a színeket, űzi az árnyakat,
színek nehéz pillája már felpattant.
"A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma",
kérjük Istenünktől a Jézustól tanult imába`.
Oly fenséges az értünk teremtett tarka világ!
Csodálni kell minden apró szépségét, pillanatát!
Tágas rónaságtól fel, a magasztos bércig,
érzékeinket kellemesen kápráztatják, becézik.