Atanaszov Enikő
Csermelyként csordogáló jóságod
Mostanság azt látom, hogy borzasztó cudar ez a világ,
de egyet tudnod kell, hogy te választhatod meg az irányt.
Mert tombolhat körülötted e tébolyult, szegény kis ország,
ha te nem hagyod, hogy elsorvadjon szívedben a jóság.
Mélységes, fekete ború,
mely országunk felett tornyosul.
Régóta már csak sötét felleg borítja,
cinkos közönybe fulladva, mást nyomorítva.
Micsoda elsöprő ereje van a jó szónak!
Ha tudnád, nem ritkán használnád, csak hébe-hóba.
S most emlékek homályában sem kellene tán kutatnod,
hogy kit illettél jó szóval, mikor átsétált utadon.
Hány alkalommal jutott már eszembe,
hogy mit csinálunk rosszul mi, emberek?
Megszámlálhatnám, de oly felesleges,
mert számlálásnak vége-hossza nem lenne.
Papíron sorba egymás alá jegyzem,
hogy észben tartsam, el ne felejtsem,
hogy mit hagyjak hátra, mit ne várjak,
s mi az, mit lelkem nem tart meg magának.
Nézem tükörbeli önmagam képmását,
idegenül tekintek az arcra, mert olyan más már.
Hiszen ha magamra gondolok, egy fiatal lány képe oson
karcos tükörképem helyébe, mi oly elhasznált, kopott.
Nincs már idő, akarás, se óhaj,
hogy megértessem, hogy elmondjam,
miért oly nehéz a tényt elfogadni,
hogy utadra kell téged bocsájtani.
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.
Számtalan kötetben írtak erről a talányról
- hol rengeteg, önhitt fazon, hol tucatnyi szerény -,
hogy életünket miként kellene élnünk mármost,
hisz ők e rejtélyt zsigerből tudják, megfejtették.
Járom az erdőt, mint kereső vándor,
S lépteim neszét elnyeli a pátosz.
A pátosz, mely bennem életre kel nyomban,
Mihelyst ösvényem képét szemembe vontam.
A hajnali napfény szokott helyemen talál,
szemem megnyugvást keresve pásztáz
ott, hol kidőlt fa rönkjére kuporodva
választ keresek megannyi gondolatomra.