Atanaszov Enikő
Fekete-fehér, igen-nem,
játszottam már eleget.
Kimondani tilos szavak,
csak magunkba nyelni szabad.
Álomittas szemekkel párnámat ölelem
ahelyett, hogy két karod körbefonna engem.
Nem szól a vekker, én mégis ébredek,
csak résnyire nyitom álmot látó szemem.
Még jólesőn bágyadt, könnyű testem,
izmaim is lágyak, hisz értem pihennek.
Olyan jó lenne még sok mindent megélni,
ezernyi emlékről később majd mesélni.
Csermelyként csordogáló jóságod
Mostanság azt látom, hogy borzasztó cudar ez a világ,
de egyet tudnod kell, hogy te választhatod meg az irányt.
Mert tombolhat körülötted e tébolyult, szegény kis ország,
ha te nem hagyod, hogy elsorvadjon szívedben a jóság.
A hajnali napfény szokott helyemen talál,
szemem megnyugvást keresve pásztáz
ott, hol kidőlt fa rönkjére kuporodva
választ keresek megannyi gondolatomra.
Kandalló fényénél írom e sorokat,
közben öreg macskám bebújt a karomba.
Csendes a ház, csak cicám dorombol,
jóleső meleg, mi bőröm alá oson.
Felütéssel kezd ma szívem,
egy mondat osongat, de épp elcsípem.
Mint nyári zápor, oly lopva jön, váratlanul,
egy baráti kérdés után belőlem kiszabadul.
"Mindenki annyit adhat csak magából,
amire képes, amennyit tud saját magától."
Itt vagyok, hol lennem kell...
Lábam sarat dagaszt,
szambázok nem túl úriasan.
Csúszok jobbra, csúszok balra,
nevetnék, ha nem esnék csaknem hasra.
Saját magamban caplatok,
lassú léptekkel haladok.
Hiszem, még nem siettet semmi,
még élek, ha lehet, valameddig.
Szép az élet, nagyon szép is lehetne,
ha az ész nem venné mindig át a szerepet.
Azt a szerepet, mely a szívünké kellene, hogy legyen,
de mi álarcot is adunk kezébe, hogy arcunkra feltegye.
Isten elővette festékpalettáját,
ecsetével átfestette fáknak lombját.
Megannyi szín, micsoda alkotás,
mikor a zöldből színez színpompást.
...
ahogy te szoktad, bőrömet éppúgy simogatja.
Langyos szellő hajamat gyengéden szántja,
kezedként söpri el arcomba hulló hajszálam.
Madárdal csendül
szívembe lendül
trillázva vágtat
dallam átjárja.
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.