B. Szalay Károly
Teleírt papírlapok,
rajta sorakozó betűk,
felsóhajt lelkük,
szabaddá válik életük.
Mint egyensúlyozó egyén,
mi egyszerű emberek is -
vagyunk a lét és nemlét
veszélyes, kifeszített kötelén.
Az élet tengerén
nem egyedül hajózunk,
a sorsok mezején
előre nehezen jutunk.
Az életed során
többször vagy úton
egyedül, esetleg társsal,
gépkocsival, netán buszon.
Eljött ismét
a szerelmesek napja,
fiú a lányt
virággal boldogítja.
Egyszer fent és egyszer lent,
lehet ez így talán az életben,
egyszer fent és egyszer lent,
így forog, forgatod
a sorsod az életben.
A szeretet fénye
csillog már az égen,
a boldogság reménye
ellep majd egészen.
Piros a sapkája,
fehér a szakálla,
igen nagy puttonya,
kis gyerek csodálja.
A szerelem mindent legyőz,
a szerelmes sokat időz -
szerelmével, sok órát, percet,
tálcán kínálva szívet, lelket.
Minden évben nagyon várom,
hogy szeretteimhez eljussak,
síremlékeikre helyezem el virágom,
s Értük egy imát elmondjak.
Már vénülő kezemmel
óvlak, nagyon féltelek,
már vénülő eszemmel
sokasodnak védő intések.
Aranyló fényével
világítja meg a tájat,
maradék erejével melegít
meg minden tárgyat.
Sietünk, sietünk,
de sajnos, időben
oda soha nem érünk.
Hajszoljuk az időt,
a meglévő teljesítményt,
kitesszük a lelkünket,
akkor sem érünk el eredményt.