Bacsó László
fenyőág, drótkeret,
szú ette kopjafa,
emléket eltemet
süllyedő föld szaga,
szív dobban hiába,
fakulnak emlékek,
mormolod imában
kegyelem lelkének...
Nedves lábnyomok a padlón,
szép, szabályosan ívelt mosolyok,
itt-ott szétdobált ruhadarabok,
megannyi útjelző
hozzád.
Megnyugszik tenyerem arcod melegén,
hátán cipel ringatva a szerelem.
Ajtóm előtt
toporgó boldogság,
feletted üvegfog-jégcsapok
harapnak éles levegőt.
Tudom én, ahogy párolog az élet,
kiszárad a test, ráncos lesz a lélek,
érdes lesz a bársony, ízetlen a só,
ködbe vesző Világ, elhalkuló szó.
Aludj csak,
ág reccsent csupán,
ne félj!
Puha avar alatt
illatos földruhád
takar, hogy ne fázz.
Ahogy pislákolt még testében a fény,
szavaiból lett formázatlan agyag,
cseppenként, lassan elapadt a remény,
s fájdalmat hallgatnak a betonfalak.
Nehéz sóhajod sajtszagú szikláin
gúnyosan ostorzod önmagad.
Ódon sikátorban koppan némán a csend
zajtalan lépte, s kapualjban sóhajt fel
a félszeg félhomály.
Hunyorgó lámpáktól a kockakő fénye
ritmust dúdol kapkodó lépteim alá.
Kiszáradt rögként tört szét talpam alatt
önmagam sótalan része nélküled,
s üres szembogár-kutakból mélyüket
temetve, szerelem virága fakadt.
Szemed tükrében vágyak csillaga,
arcod pírja búvó naplemente,
ajkadhoz ér az éjszaka,
s csókod a feketét színeivel fedte.
Negyvenhat szabad lélegzet
maréknyi földillat a sárban,
negyvenhat reggeli csók íze
roppanós almahéj a számban,
negyvenhat szerelmes ölelés...