Bakonyi Ferencné Torma Ilona
Ment, ment, csak ment előre,
vitte a lépte, vezette a szíve.
Mi volt mögötte, élete,
élete, sok nehéz éve, keserve.
Eucharisztikus Kongresszus IEC 2020
A mindenség csendje ölelt körbe,
lelkemet lenge szárnyakon emelte.
A mélységből oly magasba szálltam,
mintha belőle nőtt volna szárnyam.
Bennem zenél a szél,
mikor fú`,
felhőket sodor
az égen.
Gondolataim limbót járnak,
megyek, szaladok utánad,
elérnélek, tudom, ha hagynád,
de álmom tovább is vár rád.
Mindenhol egyforma az ég,
felettünk sok csillag ragyog.
Itt olyan idegen minden,
bár azt mondják, otthon vagyok.
Nem tudom, mi az az idő,
hisz ez nem kézzel fogható.
Nem tudom, mit hoz a jövő,
hisz előttem nem látható.
Fülembe csendül a dallam,
alig várom halljam,
zengjen a nóta, szálljon,
vele elröpít az álom...
Lassan lopakodnak
a dombról az árnyak,
csend-illat árad,
vonja be a tájat.
Mióta itt vagyok, mindig csak azt látom,
Vonzza szememet, kandi pillantásom.
Csakis akkor lehet létem boldog napja,
Mikor a kelő nap elém varázsolja.
A kis Akácka szomorú volt
az erdő közepén.
Körötte a hatalmas fáktól
nem érte el a fény.
Hiába a szó,
ha neked nem jó.
Hiába a hang,
ha itt bennem pang.
"Elhull a virág, eliramlik az élet..."
Így hetvenkedve már megannyi ősz után
Elmondhatom, a rózsaszirom is fakul,
Bár őrizgetjük nyomtatva egy könyv lapján.
Nincs szükségem a számokra!
Lehet, a pincébe teszem.
Csak annyi kell belőlük,
hogy megvehessem a kenyerem.
Jó lenne átlátni a ködön,
Látni az útnak túloldalát.
Mikor a tejfehér föloszlik,
Tudni majd, mi is van odaát.