Bakonyi Ferencné Torma Ilona
Fülembe csendül a dallam,
alig várom halljam,
zengjen a nóta, szálljon,
vele elröpít az álom...
Lassan lopakodnak
a dombról az árnyak,
csend-illat árad,
vonja be a tájat.
Mióta itt vagyok, mindig csak azt látom,
Vonzza szememet, kandi pillantásom.
Csakis akkor lehet létem boldog napja,
Mikor a kelő nap elém varázsolja.
A kis Akácka szomorú volt
az erdő közepén.
Körötte a hatalmas fáktól
nem érte el a fény.
Hiába a szó,
ha neked nem jó.
Hiába a hang,
ha itt bennem pang.
"Elhull a virág, eliramlik az élet..."
Így hetvenkedve már megannyi ősz után
Elmondhatom, a rózsaszirom is fakul,
Bár őrizgetjük nyomtatva egy könyv lapján.
Nincs szükségem a számokra!
Lehet, a pincébe teszem.
Csak annyi kell belőlük,
hogy megvehessem a kenyerem.
Jó lenne átlátni a ködön,
Látni az útnak túloldalát.
Mikor a tejfehér föloszlik,
Tudni majd, mi is van odaát.
Díszbe öltözött kertemben a fenyő,
A hajnali fagy felékesítette.
Bár már régen volt karácsony,
Vele az udvart ünnepivé tette.
Állok az ablakomnál, s szemem
a körbeölelő dombokat vizslatja.
Zalai dombság új élmény nekem,
szívem még a Balatont ringatja.
"Viseld egyformán jó s bal sorsodat!"
Éld meg a fájdalmat, ebből meríts erőt.
Örülj, emelj ünnepet a jónak, rád hat,
Hisz` életünk libikóka, emberből vagy.
Fehér sipkát húzott
udvaron az oszlop,
beköszöntött a tél,
hópaplant is hozott.
"El a ködös Albionból",
vágyjuk a fényt, a meleget.
Elég a sötét gondból,
fagyban éltünk már eleget.
Új esztendő elé
Jött és máris továbbszaladt,
itt hagyott embert, madarat.
Hozott örömet, bánatot,
ebből még sokat hagyott.