Balázs Csongor
Vannak dolgok, miket még nem értek,
Nem nőttem még fel, ezért fordulok felétek,
Nem tudom, mit tegyek, szeressek szív nélkül,
Tán szívtelen legyek, vagy engedjem el végül.
Egy dallam jár keresztül lelkemen,
Hullámzik tajtékzó szívemen,
Táncolnék az őszi, hulló falevelek között,
Miközben a reggeli Nap fénye rám ragyog,
Csak táncolnék, míg a lábam összerogy.
A játszma
A teljesítésvágy, mi olykor porba tipor,
Kezdenéd már, de mikor, mikor...
A szív, mely erőt ad, s erőt vesz,
Mindig indít s megáll, s vesztesz,
A gondolat, mikor magadnak teszel keresztbe,
Mindig mindenhol jusson az eszedbe,
Te, igen, te... Csakis te irányítasz,
Te vagy, aki döntesz, aki imát szítasz...
A válaszod ihlettel megragadt,
Minden szép emlék erőt ad,
Te is az lettél, egy szép emlék, mi megmaradt,
Kaptam egy próbát, ahol kiálltam a sarat,
Ledöntöttem az előttem lévő tömérdeknyi falat...
Sötét erdőben bolyongok, fázok s a félelemtől szenvedek.
Egyre jobban szorongok, már látom a fényt, csak reszketek,
Nem tudom, mi történik, hallok egy hangot csendesen,
Felismerem a lágyságát, ő az, az én kedvesem.
Kiábrándulás
Kilátástalan a jövő, a holnap,
Egyszer volt, most hol van?
Mikor semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezted.
Mikor az élet úgy dönt helyetted, az árral kell evezned,
Mikor nem számít, mit teszel, mit gondolsz,
Mert valami közbevág, valami megfog,
Valami visszatart attól, hogy kattogj...
Nekem ez nem egy tündérmese, ahol minden klappol,
Kín minden perc, kezdve attól a naptól...
Hallgatom a zenét, vezetem a naplóm,
Ezt teszem, mióta lent vagyok a padlón...