Balogh Ferenc
Könnyedén átvészeli a hideg telet a posta,
mert a zsákját a postás meleggel teletaposta...
A visszahajtó név más mára,
mint ki alakít képmására,
eleje eleve eleven,
ahogy a vége is teljesen,
akár éppen egy körforgalom,
meg hát átlát a köntörfalon.
Aláhullva jól betakarta
a takaros veres ég,
balul üthet ki, ha ki arat,
jobb, de ez nem vereség.
Mindig is voltak és lesznek bú-csúcsok,
örömökkel tűzdelt napok és hetek...
Írok hajnal fél kettő óta,
hogy végre megtörjem a csendet,
mint egy csörgő ébresztőóra...
Most már tiéd a legjobb részem,
két darabból lesz egy egészen.
Saját verejtékemben tempózóm,
zakatol nesztelen a metronóm,
vereget a cúg, zúg a metrókon...
Még kisgyerekként lenn a játszótéren
a világot kémleltem, máshogy néztem,
s tudtam, nem értem, miért fázom éppen...
Egyszer, régebben megjegyezted,
Hogy nem írok neked verseket,
De ilyet csak azért nem teszek,
Szemeid könnyet ne ejtsenek...
Nem győzzük rekesszel,
olyan szemrevaló e lőre,
de tőlük rekessz el,
ha ettől nem látok előre!
Ne kövess, mivel nem ismerem,
merre megyek, lehet, elrontom,
de lehull a lepel, hiszen fenn
a falon lesz az első posztóm!
Nekem ez csak hobbi, de a penna lángot rejt,
kezdetben egy fő sincs ott, ki engem vállon vert,
de mondok köszit, az alap kőszirt, százszor ment...
Könnyen röppen minden nap,
közben csöndben fitten szab,
így olykor vannak napok,
jő, mint nyolcvan aknapók...
Vagy száz éve már, hogy felhasadt
Egy nagy szívként dobbanó nemzet,
Szétziláltak, amit csak lehet,
S a béke éke még bennragadt...