Balogh Ferenc
Az alma tápláló, mint egy édesanya,
lédús, ennivaló, élénkít és éltet...
Annak idején minden világos volt az út elején,
merre a cél, mennyi az esély, az élet rút tengerén...
Habár engem a szélvész szél visz még a szilánkos porban,
felettébb sok fura élmény kísért a kisvárosomban...
Ne mondd el senkinek,
de ami velünk van, nem direkt.
A sors hozza, hol ostorozza,
de legtöbbször óvja.
Mikor a sors elvert, az volt hát a példádázat,
a nyomorrontás elveszett, habár még kápráztat,
erre régen még létezett kora a báróknak,
mára már nincsen más, csak otthona a bároknak...
Mikor a látomásom a jövőbe kószál sokszor,
úgy gondolom hát, csodás, sok felhőtlen órát jósol,
közben érzelmesen a fohászom súgom a szélnek:
kísérjenek a szeretteim az úton, ha félek!
Behálóztál, így belőled merítek ihletet,
a bennem háló, kivetett sorsú lény mit tehet?
Nem kukoricáztunk, egy batyubált
Levajaztunk szépen délutánra,
Két kosárral érkeztél, úgy dukált,
Leltem benne sárgadinnye párra!
Nyelvészet és irodalom,
de lehet, csak iroda lom
s papírfecni birodalom?
Játszom a szavakkal, de veled nem.
Azt a napot már el nem felejtem,
mikor beléptem azon az ajtón,
és a szemeden láttam biztatón...
Rejtett ajándékok
...így nem állhatok masszív verslábakon,
de senkit nem áltatok, úgy haladtam,
ha hív a zenit, nagy az alázatom!
Csak eltűntél a messzeségben,
de már akkor visszavártalak!
Néha elhüllők rajtad, te édes száj,
vagy elvesztem a fonalat éppen már,
de sziklaszilárdan állok melletted,
mivel imádom a természetedet!
Nem vagyok én, csupán egy szóban festő-vázoló,
óvatosan, akár egy józan kezdő ácsoló...
Lappang bennem a kórsága,
Ezt nem korrigálják korsók,
Lassan, csendben a holtágban
Elhalnak a napraforgók...