Balogh Ferenc
Most már tiéd a legjobb részem,
két darabból lesz egy egészen.
Saját verejtékemben tempózóm,
zakatol nesztelen a metronóm,
vereget a cúg, zúg a metrókon...
Még kisgyerekként lenn a játszótéren
a világot kémleltem, máshogy néztem,
s tudtam, nem értem, miért fázom éppen...
Egyszer, régebben megjegyezted,
Hogy nem írok neked verseket,
De ilyet csak azért nem teszek,
Szemeid könnyet ne ejtsenek...
Nem győzzük rekesszel,
olyan szemrevaló e lőre,
de tőlük rekessz el,
ha ettől nem látok előre!
Ne kövess, mivel nem ismerem,
merre megyek, lehet, elrontom,
de lehull a lepel, hiszen fenn
a falon lesz az első posztóm!
Nekem ez csak hobbi, de a penna lángot rejt,
kezdetben egy fő sincs ott, ki engem vállon vert,
de mondok köszit, az alap kőszirt, százszor ment...
Könnyen röppen minden nap,
közben csöndben fitten szab,
így olykor vannak napok,
jő, mint nyolcvan aknapók...
Vagy száz éve már, hogy felhasadt
Egy nagy szívként dobbanó nemzet,
Szétziláltak, amit csak lehet,
S a béke éke még bennragadt...
Voltam a világban sokszor pár helyen,
ennélfogva tudom, hogy most már nekem
lehet a legeslegjobb szellemíróm...
Ittuk, amink volt, sorban az ibrikből,
De mára egy jó szót kérni sincs kitől...
A reggeli hideg-lelés nekem már jégen rossz,
vacogok a vackomban, s már a vacak képem torz...
Hol takarózzam be? A ridegállapot feszült!
A hidegenkezűségnek hűlt helye is lehűlt!
Csupán keljen a kellem bennem,
hogy kelljen? Csendben beleteszem,
hiszen legyen benne a szerben...