Balogh László Tamás
Életemben te vagy a legfontosabb!
Nincs nálad jobb és pontosabb,
Mikor hallgatlak téged, a szavam elakad,
Szememből a könny azonnal kifakad,
Üres vagyok nélküled, mint egy kép nélküli keret...
Sírok közt táncoló holdfény,
Magával ránt ez a csendes örvény,
Lidérces árnyait a sír magába zárja,
Elhunyt embereknek egyetlen, hű társa.
Csend öllel át mindent,
Aki itt nyugszik, mind szent,
Nemcsak képzelt álom, érintés a vásznon,
Apám, anyám várom, itt kell viszontlátnom.
Suttogj úgy, hogy halljam,
Nyisd ki a szemed nagyon lassan,
Ami benne van, az a rejtelem,
Az kell nekem, mert szeretem.
Ha mély levegőt veszel, csak fújd ki szelíden,
Mint amikor a vihar megpihen,
Nyugtával dicsérd a napot,
Mire feljön a Hold, az emléke megkopott.
Csalogatnak a távoli dombok,
Azt hiszik, hogy az ember mindig boldog,
Minden folyónál állj meg egy percre,
Dobd bele a bánatot, vigye innen messze.
Anya, mért mentél el?
Úgy hiányzol! Fáj még a szív!
Mindig gyászol, nem vagy már itt,
De bármerre járok, emléked él, nem vagy távol.
Meleg kezed végigsimogatta arcomat,
Ügyeltem arra, hogy lásd a mosolyomat,
Bátorítson téged a gyógyulásban!
Rohantam hozzád versenyfutásban!
Mint egy elhasznált, ócska dolog,
Eldobsz, és én belepusztulok,
Levélpapíron az üzenet,
Elfelejtetted már a szívemet.
Kedvednek csak te szabsz határt,
Benned rejlik az értelem,
Szíved nem fáj, neked semmi nem árt,
Nekem te vagy! A történetem.
Nem tudom, mit gondolsz te rólam?
Régen egy kicsi gyermek voltam,
Még most is egy senki vagyok!
Nem úgy élek, mint a nagyok.
Harcolunk a vírus ellen,
Pedig nem ez volt a tervem,
De nincsen okom a pánikra,
Ha számíthatok a másikra.
Mint az ékkövet, úgy őrzöd az álarcod,
Nem nyerted meg az élettel szemben a párharcot,
Neked másképp telnek a napok!
Szemed az álarc nélkül is ragyog.
Ti vagytok a nők, akinek megháláljuk
A belétek vetett bizalmat, nem is számláljuk,
Ti vagytok az élet kezdete,
Amit szeretettel meghálnak, érezted-e?
Télen hidegben, nyáron melegben néztél a szemembe,
Nőnapon is te jársz a fejembe`.