Balogh Zsuzsanna
Néma ég alatt a nap érlelte szőkére a búzát,
Sok dolgos kéz segítette az apró magok útját.
Ezer ablakot nyitunk a világra,
Bámuljuk a monitort megbabonázva.
Gyűjtjük az ismerőst, felét sem tudjuk, kicsoda,
Ha néha köszönünk az utcán, az már egy csoda.
Erős két keze vállamon pihen,
Maradásra bírnak az elmúlt évek.
Pedig lassan tíz éve, hogy nincsen,
Szavai ma is figyelmet kérnek.
Vonat kerekével együtt zakatol a szív,
Amikor a múltunk látogatóba hív.
Mint a gólyamadár, kit visszahív a fészek,
Aki innen indult, mindig visszatérhet.
Labda gurul, hinta száll,
Örömöt kap, ki arra jár.
Gyermekkacajt visz a szél,
Szíveken olvad már a tél.
Az időskor a lélek koldustarisznyája,
Az ember nagyon nehezen veszi a vállára.
A legnagyobb tolvaj a múló idő,
Meghagyja-e, ami fontos, ha az ember felnő?
Íme, egy nap, hogy emlékezzünk!
Nincs más dolgunk, csak szeressünk...
Költészet napjára
Milyen világ lesz az, ahol gyűlöletet ültetünk?
Arra felel az élet, amit elvetünk.
Gondolat és a szó, ami elhagyja a szánkat,
Bőséges termésünk öröm lesz, vagy bánat.
Engem nem csókol homlokon a múzsa,
Tollamba a szavakat a lelkem dala súgja.
Oly tisztán hallom, hogy mit akar mondani,
Hagyom a kezemet szelíden vezetni.
A legszebb út az, amelyik önmagunkhoz vezet,
Erre emlékeztet ez a tavaszi üzenet.
Ahogyan a nap melege hisz a kopasz ágban,
A benne rejtőzködő ezernyi virágban,
Megtölti élettel, színnel és illattal,
Hangot ad örömének vidám madárdallal.
...Az anyáknak lett egy fontos küldetése.
A féltés, melyen nem ejt ráncot a múló idő,
Nem múlik el attól, ha a gyermeke felnő.
Az elmúlt évek perceiből torony magasodik,
Amíg élek, a két kezem abba kapaszkodik.
Legyél nagyon boldog! Azt festem az égre,
Ébredjen fel benned is ma a gyermekkor emléke.
A Földet, mint a süteményt a porcukor,
Úgy édesíti apró lyukú szitáján hóval a tél.
Adjon Isten egészséget,
Egymás között békességet.
Hamisságnak tisztaságot,
Gonosz nélküli világot!