Banka Márk
Édes álmokat szövöget csendben,
Idealizált kép lebeg előtte,
Realitásra már nincs szüksége,
Felállni, s szétnézni nem mer.
Ha... van Isten,
Hát... nem sajnál,
Kerget engem...
Égen Földön át...
Megállok, magam elé nézek,
Látnom egyáltalán nem muszáj,
Valaki, kérem, mentsen meg,
Ezen a magányos éjszakán.
Az utcai lámpák most vágják csak
nyakon az újszülött éjszakát,
Tép a szél. Mintha sarki házak
füleinek tövét vakargatná.
Mondjuk te és én inkább
anyag vagyunk és nem szellem,
vagy inkább szellem, nincs anyagbáb,
s nem fog ki rajtunk testi küzdelem.
Szinte életre kel előttem a kép,
ahogy a templom alja tetején,
ül a vízköpő szárazan kihűlve,
a kereszt alatt feledésbe merülve.
Isten hozott, itt, hol a lét
fél kezével lóg a szakadék peremén,
s a halál virágot taposva, vígan
táncol végig az életek mezején.
Szörnyen búskomor vagyok,
formátlan vállaim vonogatom,
szemétben turkálva telnek a napok,
rothadó kukák szagát hallgatom.
Egyszer régen, nagyon rég,
Ott, hol a sarki bár áll most,
Akkor én is pici gyermek voltam még,
Ott állt egy antik ajándékbolt.
Hatvan wattom világíttatom,
s más költők verseit olvasom,
úgy érzem ma nem hagyhatom,
ami bennem van bennem is maradjon.
Ma is, mint folyton mindig,
Ezen a borús, esős, komor éjszakán,
Több emberélet elvétetik,
Ok nélkül, vagy bármi okán.