Bánlaky László
Zuhany alól hogy kiléptem,
indult alattam a szőnyeg,
(hogy letettem, nem figyeltem,
vizes kövön siklott szépen).
Reggel borús hangulatban ébredtem.
Hideg szél, leszakadni készülő ég,
(halott rokonokkal álmodott nejem),
varjú károgja szomorú énekét.
Szeretetből kötöttem bokrétát,
lélek-mezőn növekedtek ők,
fogadd tőlem szívem ajándékát,
boldogsághoz mosolyt érlelőt.
Nézz a szemembe!
Meglátod benne
szerelmem tiszta
vágyakozását,
álmaim álmát.
Csak egy mosolyod, más nem hiányzik,
minden testi-lelki jóval megáldasz,
kisimít`nám szívest a ráncaid,
miket én növesztek számolatlan.
Piros pettyes kerékpáromtól búcsúzom
Piros pettyes kerékpárom,
veled de sokat túráztam,
messzi vidéket bejártam,
voltál te hűséges társam.
Járókerettel gurultam az üzletig.
A bejutás egyszerűnek látszott lenni.
Egy bevásárlókocsit kellett venni.
A járókeretet hol hagyjam?
Egy
pici
ebihal
nem hallotta,
hogy ő nem hal,
hisz szegény nagyot hall.
Felhős az ég, lóg az eső lába,
lassan lépdel szekérút sarában,
hátán zsákja, nyakában bakancsa,
pipacsok közt viszi gondolatja.
Tündérek jártak a mi utcánkban,
halkan suhantak az esti homályban,
be-bekukucskáltak világos ablakon,
gyerekek szuszogtak virágos párnákon.
Tarka szárnyán átüt a Fény,
mint templom színes ablakán,
reppen fel-fel, vonzza a Fény,
és a lelkem véle száll.
Gondolkodtam valami blikkfangos címen,
a témához illőt egyet sem leltem. Írtam, mit diktált
a szívem, soraimat vezette tiszta érzelem.
Szomorú fűz
csüngő ága,
rászállt apró
bölömbika.
Kis madárka,
nem is bika.
Égi glória övezze fejedet,
rétek üde illata záporoz Rád,
mint szálló lepkék, hull virágeső,
másmilyen ez a nap, más a szokottnál.
Templom homályában éldegélt egy kisegér,
gyóntatószék mögötti titkos rejtekén,
éjjelente csendes vackából előbújt,
morzsákat keresett, mi zsebekből kihullt.