Bánlakyné Moravetz Edit
Köszöntő
Sok-sok kedves arc vesz körbe téged,
kíváncsin várjuk emlékeidet.
Élővé válik mind, amit mondasz,
visszatükrözik csillogó szemek.
Holdnak színeváltozása
Felhővel lánykaként
hulahopp-karikáz,
most épp vörös lepel
fedi az alakját.
Reggeli napfény simítja arcod.
Ébresztő! Édest súgja neked.
Véget ér ezzel szép, éji álmod,
rigófüttye rögvest rád nevet.
Érkezik a reggel,
én mégis szorost zárom szemem.
Benn nézni szeretném,
miként az álom lelkemben ég.
Életképek III.
Sárga pihés apró csibék
csipegetik a magot.
Hangjuktól telik a vidék,
Tyúkanyó lel kukacot.
Apró gyíkok napsütésben
sütkéreznek kerítésen.
Szolizni ők idejárnak,
lusta legyekre vadásznak.
Árok partján pipitér,
feje citromsárga.
Mikor a méh hozzáér,
hívja, jöjjön bálba.
Füsti fecskék fényesre festik
kelő Nappal a hajnalom.
Ficsergésükkel felserkentik
szabadságvágyam s óhajom.
Mindennapi feketém
Kávéillat lengi körbe a szobám;
nagy huncutul zugból zugba kandikál...
Bágyadtan veszem kezembe tollamat,
karantén alatt beszáradt tinta.
Karom béklyóban - Oh! Átkozott inda!
Írok-e még szépséges szavakat?
Sötét éjszakának mélységes csendjébe,
akárcsak száz hordó dübörgése volna,
félelmetest riaszt az égnek zengése;
mintha nagy zenekar éppen most hangolna.
Sokszor kérdik, miként születnek a versek?
Hosszan tépelődtem, míg választ megleltem.
Amidőn meghallok egy hegedűszólót,
megpillantok egy szót, kedveset, biztatót...
Mikor a Nap lemenőben,
magam vagyok temetőben.
Fű sem rezdül, csendes minden
körülöttem, halálisten.
Hadd hajtom fejemet ide a válladra,
emlékezve sok szép, régmúlt pillanatra.
Oly jó ilyen csendben hosszan megpihenni,
tudva, hogy életünk csupán egy mákszemnyi.
Tavasz van, és erőst harsogó élet.
Mi benn magányban éljük napjaink.