Bánlakyné Moravetz Edit
Fájó búcsú - mégis remény
Sokszor hallottad, "felhők fölött kék az ég",
zord időben elhinni mégis oly nehéz.
Ma éjjel álmomban újra otthon jártam,
köszönteni mentem drága, jó Anyámat.
Óvatost öleltem, hisz olyan törékeny,
reméltem, bajoktól örökre megvédem.
Ó, be sokszor hallom
múltból csengő hangot,
ám ez most valóság,
dobban szívem nagyot!
Elhamvadt a parázs,
nincs, ki tüzet rakjon,
aki tűzifákat
baltával aprítson.
Második húsvét immár reménykedve
Tavaszi Nap ontja biztató sugarát,
nyitott ablakon át hallom madár dalát.
Körbelengi szobám illata friss földnek,
áldó üzenete ez a természetnek.
Ragyogott példaként kék bolygó az égen,
mit univerzumból gyönyörködve néztek.
Telve boldogsággal itt lakók élete.
Vágyott idejutni, aki csak tehette.
Imádságom száll az égbe,
közvetlen Jézus elébe.
Egymásba kulcsolom kezem,
könyörgök hozzád, Istenem...
Tárd ki, költő, tárd ki biztatón lelkedet,
szívrepesve várnak erre az emberek.
Hosszú heteken át furcsa álmok leptek,
odaátról jöttek rég távozott lelkek.
Szüleim, testvérem, rokonaim sorban,
követték barátok folyvást, lankadatlan.
Sokan sokféleképp verselték meg
simogatását a hajnali szélnek.
Én magam is költöttem már róla
szép, álomittast, lágyat, bársonyosat.
Bíborpalástban kél a Nap,
felöltve bársony ruháját,
cikáznak csöppnyi madarak,
ringatva Kedvesem álmát.
Tavaszi dal
Felöltötte zöld ruháját,
belibbent a tavasz,
amerre csak a szem ellát,
csábít a kis ravasz.
LÁTTAD? Mögötted sűrűn bokrokkal fedett,
kusza táj, hol múltad jelei rejteznek.
Jókat, rosszat kereshetnéd, kutathatnád,
most nincs időd, szakadék tátong lábadnál...
Miként feslő rózsabimbó
szirmát méhnek kitárja,
szám is épp úgy vágyakozik
csókkal teli ajkadra.
Ha még sokáig várok s hezitálok,
nyughelyedre többé rá nem találok.
Idő vasfoga látszik kereszteden,
zöld moha mögé rejti el nevedet.