Baráth Edit
Kővé vált bennem a szívverés,
mint grádicssoron, ha jégre lép,
a csend hallatszik csak ajkaidon,
hogy kellene mégis kimondani rég...
Ármány és egó
Hárman ültünk a mérleghintán,
a lét libegőjén lehullott egyikünk...
Fényben járt,
Éjnek élt,
Lassan várt,
Mert még félt.
...Kék az üvegcse a Hold peremén,
Ki levét issza, megleli Ámort,
Szerelem kábít éj idején.
Felütötte fejét egy újfajta kórság,
világjárvány van, némelyek ezt mondják,
nem vigad a magyar, nincs már meg a virtus,
rettegve várjuk az új koronavírust.
Ez nem az a Trabant dal...
Kertek alatt jártam,
hol zöldell már a sóska,
udvarlóm volt három,
úgy hívták, hogy Jóska.
Csak a hernyót látod
ahogy csúful szenved
hosszú álma után
hagyná el a testet
mit magára öltött...
Örök vagy, szinte magasra növő,
Esőtől óvó, fény felé törő,
Árnyékot adó, lágyan simogató,
Ezernyi virággal elkápráztató.
Egy érzés, egy ima,
hogy semmi galiba
nem történt. Minden
sima,
mint a hótakaró,
körülvesz sok-sok jóakaró,
s van kezem, lábam is, remek!
A lélek sóhaja
Libbenő lepkeszárny,
Surranó sötét árny,
Halk sikoly, némaság,
Hideg szív, bénaság,
Nem írok, dermedek,
Hidegtől remegek,
Belülről jeges fény,
Bezártan nemes lény...
Lakik itt velem egy
nyolc lábú csoda,
meglátogat engem
esténként Pók-Ica
Még bimbó voltál,
Ki sem nyíltál,
Mikor letörtek téged
Aljas kezek.