Baráth Sándor
Az időnek szakadt kabátjába
Bár magamtól én sosem akartam
Ha megszült anyám s nem vagyok gyáva
Énem bizony én is belevarrtam
Tépem a semmit, és mondd, hova érek
Gyökértelen évek sora alatt.
Sűrű ködben nincsenek remények,
Csak kerülgetem önnön magamat.
Mély sóhaj az esti táj
Hinti a szürkeséget
Az éj kapuja kitár`
Veszejtve fényt és képet
Sóhajt az éj is pirul
Fent több millió csillag
Égi hajósok virul
A hold is hóka fényt ad...
Arcomat végigsimítja a fény
Meleget nem ad késő október
Vénasszony nyarat várni már nem kell
Avarszőnyeg sok rozsdás falevél
Az elszáradt fa az már nem hajt ki
Ha jön zsendülés éled természet
Nagy szerelmünk soha nem ér véget
Gondoltuk hogy megmutatjuk majd mi
Elvakít vágyam halkuló zenéje
A múltunk oly gyönyörű napot ígért
És ma nem tudom megmondani miért
Távol maradtál nem jöttél el mégse
Nézz az égre, fel a kékre
És lássad az új holnapot.
Szabadságunk menedéke,
Hajsza, nagy torpanásban most.
Rám sújt a sors, akár az átok,
Mintha tettem volna valamit.
Azon kívül, mit élet tanít,
Jót keresek, rosszat találok.
Ha reám törne az esti csend
Óvj meg a didergő némaságtól
Tudd azt Te mindig nagyon hiányzol
Én vagyok ki soha nem felejt...
Széttépett, foszló szavak,
Igaz ígéretek,
Elfutott pillanat,
Mit utol nem érhetek.
Soha ne add más kezébe a boldogságod
Mert az önző örökre elveszi tőled azt
Lehetsz úri dáma vagy éppen bármilyen kaszt
A csodát őrizd szívedben mint a virágot
Én semmit sem kérek a tegnaptól,
Elmúlt, mit sem ér: már a holnap forr.
Elvesztettem már hatvanegy évem,
Csak a jövő, miben van reményem.