Baráth Sándor
...Kanyargatják a kusza sorsokat
Nem csak a prózai hétköznapok
Hanem a néhány ünnep az a sok
A tiszta gyolcs nyűvi az életet
Mikor a szennyes inget leveted
Az alkalom bátran beléd karol...
Hiányzol feledlek elvetlek százszor
Mind újra feltöröd az emlékeket
Mikor hajnaloknak a tüze táncol
Képzetem felizzik és lennék veled
Nézd e kietlen nagy pusztaságot
Egy lesüllyedt ország életre kel
Voltak és vannak nagy szivárványok
Sok balga nem érti nem éri fel
Dúdol a csend ölén az éj
Égen halad a holdkaréj
A messze táj most messzebb lett
Ahova látni csak szeglet
E nagy borulás hajnalig
Amíg a nagyvilág alszik...
Szárnyalni a szférák magasában
Itt hagyni e cenzúrált országot
Lehet de a tollam kicsit krákog
Mégis itt vagyok szülőhazámban
A hév mind többször megtör
Kis méla csöndek énektől
Többet érnek
Csalókákk az álmok
Hamu alatt huny a zsarátnok
Síró alkonyokba zuhan
A tépett idő
Felemás árnyak kelnek világra
Tág jövő
Új idők mosdatlan gyermeke
A mindenségre rálehel
Moccanással nő a csend...
Elveszett a messze távol
A sötétség lágy ölén
Pirkadatig csak az jár jól
Akinek van lámpafény
Alkony húzza selyem leplét tájon,
Lassan ereszkedik az est nem fáj.
Ahogy betakar a sötét muszáj,
Váljék hát valóra minden álom.
Ha volnál te magas fenyő,
Minek hegye az égbe nő.
Siratnád a bárányfelhőt,
Esőt kérnél, földéhezőt.
Hópehely hull, s olvad a betonon.
Márciusi hó, ez nem marad már.
Rémlik egyszer... ilyenkor itt hagytál...
Dal fakad, szép öröm.
Valentin rád köszön,
Közel tavasz, szíved dobog már.
Akkor kellene verset írni,
Ha már nem lehet verset írni.
Mikor minden vágy és gondolat
Semmibe nagy léptekkel szalad.