Baráth Sándor
Öntsd ki a bút, ami rád szikkadt már,
Akárcsak a harmadnapos kenyér.
Lehetsz te szingli, vagy öreglegény,
Cudar létedben hova juthatnál.
Nyíljál kert, a beborító égnek,
Múltak emlékének az Istene.
Legyen áldás vállalt szövetséged...
Megfogom kezed, mi hozzám láncol,
És suttogva rebegem a neved.
Kék szemed tükre a fényben táncol,
Hajad simítom, szőkeségedet.
Ronggyá olvashatsz több ezer könyvet,
Keresheted a nagy igazságot.
Szertefoszló
álmok
hittem
el nem hagynak
mégis
némán állok
maradok magamnak
ha...
Gyertyaláng fényét
Rejtsed kicsi szívedbe,
Élj szeretetben.
Lágy, selymes, fehér hajad a szélben
Ring, és én csendben feléd hajolok.
Suttogom: van jövő, amíg mozog
Nyolcvannégy éved a messzeségben.
Lecsókolom a könnyeidet.
És ne! Soha ne fájjon!
Múltad, sok elhagyott lábnyom:
Szik pusztán, mi hozzám vezetett.
Duzzadt, szürke párnák lepik az eget,
Ezek biz` nem mások, esőfellegek.
Sóhajt a csend a temető ölében,
Korhadó fejfák, alig vannak épen....
(Kísérteted) (Hálóban)
Néha még felfénylik szemed csillaga:
Emlékeim csöpp panteonjában,
És kitaszít az utca forgataga,
Ábrándok útján visz hozzád lábam.
Mosolyogva szép az élet,
Csak ne fagyjon a szánkra.
Amikor az ember téved,
Rájön, nincsen hazája.