Barkaszi Ildikó
Nagymamám bölcs füvei kertjében,
és a mezője mindig korán kisarjadt.
Az ő szemével a búzavirág kékebb,
az ő lábával puhább az ős ösvény talpam alatt.
A törölköződ akkor még
napokig kiakasztva maradt,
de a haragod talán már rég
elszállt a hosszú évek alatt.
A macskakirály országa
egy nagy, fehér, ódon vár.
Benne egy kis asztal,
rajta egy pohár.
mindent tudsz, de nem tudod, hogy mennyire várlak
mindentudó hiányod lassanként eláraszt...
Anyám kertjében orgonaillat száll,
orgonák nyílnak most anyáink sírján.
A túl nagyra tört várostól akkor még megvédett neved.
Aztán, mint a város nagy falai, hirtelen elhalkultak a dalok,
és összeomlott bennem mindened.
Majd hosszú ideig nem tudtam, mitévő legyek...
Pártfogóm, barátom, kedvesem, ki az, akim te vagy?
A mindenem, a senkim? Az, aki nem az,
kinek mások hisznek, és akinek mondanak
vagy gondolnak, akik nem tudják, ki az,
akit a mindenek mögött a kevesek ismernek csak.
Kezed a nyakamon, kezem az arcodon,
enyhítenék vele magányos harcodon.
Víz alatt vagy mélyen, nyitott szemmel álmodsz,
más dolgokat látsz, mint amiket én látok.
Hogy vagyok, kérdezik?
Hát vagyok, ahogy vagyok.
Nem tudom, hogyan kell,
hogy ne legyek sehogy.