Barkaszi Ildikó
Itt állok apám dzsekijében,
és már nem emlékszem,
hogy forrt be rajta a szakadás,
és arra se, hogy mit rontottam el.
Mire eldöntöttem, hogy többé nem gondolok rád,
és már nem hagyom, hogy eltakarják előlem az eget...
Már nem emlékszem
minden elfoszlott szóra...
A szobában gyorsan
komor sötét lesz,
néha megrohannak
váratlanul a fejemben
a legtávolabbi zugokba
száműzött képek.
Miben állna korunk valósága
a torlódó világképek körül?
Minek miért és mennyi az ára,
és hogyan futunk a mai korszerű körön?
Nők között királynő, Európa anyja,
asszonyok könnyei, angyalok harangja...
Túl sok most az álmod,
és vele a gondod;
ezekhez nem értek,
de átjár a hiányod.
Egyszer kiméretek, mint zöld tájat kettészelő határ.
Szétszóródom, mint leesett, összetört pohár.
Ha nem akarod, nem megyek,
fal felé néző tükör leszek;
hang helyett halvány hangulat,
nem látom többé az arcodat.
Nekem van vadrózsabokor
a vén fenyők alatt,
és már tudom, hogy akkor ott
miért is szakadt a...
Mert akvamarin szemei neki voltak,
és lélekben borzasztó ereje.
A bíbor félhomályban szavak
nélkül is felfénylett neve.
Nagymamám bölcs füvei kertjében,
és a mezője mindig korán kisarjadt.
Az ő szemével a búzavirág kékebb,
az ő lábával puhább az ős ösvény talpam alatt.
A törölköződ akkor még
napokig kiakasztva maradt,
de a haragod talán már rég
elszállt a hosszú évek alatt.