Barnaby
Lehullt elém egy sárga levél,
A nyár még átölel melegével,
Méz arányával csókol az ősz,
Nem hivalkodik bűv-erejével.
Most hol vannak Ők,
a rég elmenők,
A félárva szentek?
Messzire mentek.
Ha hajnal lángol derült ég alján,
fullasztó nyárban a szerelem
parázzsal izzik, megéget, hagynám,
bőrömet érezd a két kezeden.
Hát itt vagytok újra, ti régi játszótársak!
Kisfiúkból komoly felnőttekké váltan
Apák, nagypapák, örömszülők,
Halántékokon ezüstben őszülők.
Vonó érint karcsú hegedűt,
léleknek bentről muzsikál.
Olvadt faggyú, racka-háj, fanyar illat.
Néma homály. Görbült kereszttel
Szószátyár Apát némán keresztel.
Gonosz csengő fojt csendet, a ház riadtan ébred.
Kitárulkoznak ablakok, nyújtózva nyílnak.
Szétfolynak órák, percek,
Elnyelnek bárgyú lidércek
Minden pillanatot. Sötétbe zártan
Plakát-magányba vesznek
Nagy szerelmek?
Szél fújja kóc-üstököm,
Nap széles mosolyt fakaszt,
Érzem, a fű illatos,
Gyönyörű álmot teremt.
Könnyekkel gazdagon keserű eső hull.
Megvádoltalak Téged ártatlanul,
Fájdalmas Isten.
Valaki segítsen!
Testben a lélek fáradtan lapul,
Én az embert, az Isten Fia,
Igaznak hittem.
Hol vagy, kedvesem? Érzed, hívlak.
Hallod, hogy érted jajong a hegedűm fája?
Vágyleheletem vonómon sírva szólít.
Ujjaimmal téged érintenélek,
mint szilaj vadlovak
szelídítve-ráncba szedve.