Barnaby
Szétfolyik bennem az idő,
elterül, szemem se rebben.
Valahol egy remete-árnyék,
vigyázva, hogy alig látsszék,
a semmiből csendben kinő...
Nap-csillár hét ágon, nem lóghat pórázon.
Hét-határ-gémeskút végtelen égbe fut.
Tükör homály - kényes énem hagyom.
Kőszikla szívem jégvirág - nyílik hideg.
Bátoríts még úgy remegő hitemben,
Hogy ne féljek már a sötét világban.
Tűzzel ébredjen szeretet világra.
Szállj az Anyára...
Fakó madár repül, árnyékkal kél magonc.
Illatos kamilla virít- örök napfény.
Reménnyel bélelt döcögős szekerén a létnek
bőrig ázva illatolok csudaszép tulipánt.
Két jó pegazusom ballag előttem.
Kalapomon bokréta libben -
Kézzel hajtogatom félre az útszéli liánt.
Az éjnek szürke-fekete ránca
Ráfenekedik a hajnali csendre,
Megszelídülni a kékkel.
Hamuban szelektált lenyomatod rejtező emlék.
Feljajdult urnák, ledöntött piedesztálak,
"elbujdokolt, mielőtt felismerték..."
Zokogó zsebekben görcsbe tévedt ujjak várnak.
Jót már nemigen teremthet az Isten.
Nincs, mit feledhet a kíváncsi ember,
itt lenn minden kánaáni.
Ezerszer szivárvány,
szépséged vigyáz rám!
Alattad járnék hontalan,
soha boldogtalan.
Csak egy nap, egy ünnep,
talán így lenne jó minden nap.
Mert Ő az, ki erőt ad,
ha csüggedsz.
Szavát iszod, ajkán csüngesz,
ezért is legyen mindig nőnap.
Skarlátbíbor horizonton fényesedik csillagszem,
Végtelenbe tárt kapu, nagy a zaj vagy nagy a csend?