Barnaby
Lángnyilalló, langyba fonó,
pártos az éj. Még ne remélj!
Ég saruján csillog az ősz.
Csábít a lány, bársony kis őz,
szende dizőz, lenge ruha
ring derekán. Úgy elidőz
rajta a szem, csupa erény!
Bomlik az elme vad ragyogással,
szerelem-féltés és kínhalál.
Egy, csak az ember, ki senki mással
megegyezésre már nem talál.
Rejtegetett kincsek
eleven szelencébe zárva,
sok miértek és nincsek
mélyen elodázva.
Most kiforgatva vár az összes álmod,
Rejtőzni nem kell. És Te, Jézus,
Csak bámulsz a kereszten.
Kíntól vigyorral arcodon szánod
A sok földtúró ganajt! Mi az,
Ami Téged mégis e csőcselék sorába hajt?
...kagylóhéjban - hallana hangod! Majd kifeszítlek,
fülre tapasztlak! Pattog a hullám, s vágyja a tenger...
Oly csodaszép vagy, Szívzengőm, jöjj már, ne sirass el!
Szállj, ha szeretsz még, pillangóm, szólj, mert nekem az kell.
Nyúlnak az árnyak
szürke penészt rakva a fényre.
Rásző leplet az éj takarónak az égre.
Múlnak a percek, álmatag órák
végtelenített útjukat róják.
Színezném ma már minden árnyalattal
gyermekkoromnak oly szép igazát.
Anyám szeme könnyekkel marasztalt,
elnyerni lelke minden vigaszát...
Nézd, kedvesem, a kezem hideg.
Nem melegít tüzed, add a tied!
Szemem is fáradt szomorú,
ha nézlek, elmúlik a borúm.
Akartam szép tavaszverset írni
zöldellő kikeletről,
madárcsicsergésről, sarjadó szerelemről,
de mérgez a média...
Az én mamám egy egyszerű asszony,
hallgatag.
A gazdagságot nem pénzben méri,
nem szándéka, hogy mosolyt fakasszon,
dalra csak.
És mindenkire az Úrnak áldását kéri.
Tavasz-ölelésében ringatózik a Kikelet,
Rozsda hull a téllel, zölddel éleszt szíveket.
Úgy danolászik szívszerelemmel
rézbegyű sármány! Hívja a párját.
Hangos a környék, feltörik csöndjét
lágyan a trillák. Boldogan írják
dalba szerelmét. Hogyha sietnél,
gyöngybegyű kincsem! Árvulok itt fenn
naspolya ágán! Jövök, ha vársz rám!