Bartha Lajosné Ági
Ólom-lelkem vonszolom,
szívem aggódva dübög.
A nyüves kórt bokszolom,
elfáradt agyam dühöng.
Hópihe
Sápadt fürkésző tükröződik ablak-üvegen:
csontszikár, beesett arc, tekintet üresen.
Egybeolvadt színek: gyermekarc s tél-fehér világ,
ima-kulcsolt szülői-kéz irgalomért kiált.
Lennék ezer édes csók éhes ajkadon,
virágba öltözött ünnepi alkalom,
lennék tűzijáték éjsötét égbolton,
aranyló sugár elillanó fényfolton.
Változásra lett éhes a világ.
Tűrhetetlenné vált súlyos hibát,
vállalhatatlan tulajdonságot,
tarthatatlan bűnt, nyugtalanságot
okozó életünk megálljt kiált.
Pusztában hagyott kiszáradt kóró lennék nélküled,
vagy ami még rosszabb, magába fordult őskövület;
hitehagyott, érzékeit felemésztő élőlény,
melyet elborzadva figyel a megcsappant nézőtér.
Az éned vagyok, s "tem" vagy nekem,
általad lett teljes életem.
Veled töltöm estem, reggelem,
édes feltét vagy kenyeremen.
Éket vésett a tavasz a télbe,
fülemüle dallal szállt elébe.
Besurrant a nyitott ablakokon,
megült a szunnyadó balkonokon.
A jelen sürget, a múlt vonz, a jövő késik.
Széthulló önmagadból összekovácsolva
valósul meg az anyagtalan harmónia,
s megtapadva az önző sorsban heverészik.
Mozdulatlan, szürke szférán
terül szét a tunya tél.
Nem érdekli, meg sem hallja,
mit mesél a zúgó szél.
Mikor már nem havaznak,
jégcsapok sem zavarnak,
továbbállnak a fagyok,
én sem magamban vagyok,
noszogasd az új napot,
nyújtózkodjon jó nagyot!
Apró tappancsok tipegnek a hibátlan hóban,
friss élelmet szimatolnak lopakodó pózban.
Tréfás télűző
Mielőtt véged,
siess havazni,
havat falazni;
"hószállingózni",
"hótakarózni"!
Zsong a kikelet! Kacagva tépáz a szél
minden útjába tévedőt, majd visszanéz
huncutul. Megkerüli a bágyadt várost,
aztán szed egy szép csokor tarka virágot.