Beck Zoltán
Köszönöm, hogy rám találtál,
Életemre úgy vigyáztál,
Játszni` engem bölcsen hagytál,
Okos szóval buzdítottál.
Ha verset írok, bámulnak,
Lényegén is csak ámulnak.
Mit akarok? Sokan kérdik.
Meghajol majd minden térd itt!
Szíved, ha csügged: "átkos" depresszió,
Pedig csak kérded, mindez mire jó.
Ezért, ha tébolyodsz: Szent skizofrénia:
Bölcsen kezel majd a Pszichiátria!
Ha Isten volnék,
Magas egekben kerubokon nem trónolnék,
Mint Próféta földi tűzgomolyba szállnék
Szeretteimért.
Miért rángatom szakadt lelkem hegedű-vonóját?
Talán kimondja végül is annak Élet-igazát!
Mikor magammal nem bírok,
Azon nyomban verset írok.
Verset írni persze könnyű,
Ha nem érne annyi könnyű.
Újra veszem most a lantom:
Elmesélem kis kalandom.
Hogy’ éltem meg a világot,
Ültethessek szép virágot.
Nem kérek én Tőled szerelmet,
Ez legyen bennem, mely hozzád visz.
De akarok hű kegyelmet,
Mely Benned mindig is csak hisz.
Szájízed most mitől fanyar?
Van életed, dicső, pazar!
Nincs, ki rád most letekintsen,
Emberré lett örök isten?!
Megjöttél, általam kedvelt ősz,
Nem is tudhatják, miért vagy oly bősz?!
Azt tartják: csupán tékozló vagy:
Óvsz: ne jöjjön hirtelen a fagy.
Ó, Nagyvilág! Te modern Golgota!
Mikor leszel szíveknek otthona?
Figyelmezz az Úr igaz Jákobjára,
Ítéletül tette hatalmas jobbjára!