Beck Zoltán
Talán lehet az, aki költő,
Szép szavakat egymásba öltő,
Ám célja engesztelhetetlen,
Lebírni kíván lehetetlent.
Életem tengere: óh, Anyám!
Milyen gondosan vigyázol rám.
Hited magvát partodon kikeltetted,
Táplálod nőttét szomjú vizeddel.
Nem tagadom: szeretem őket,
A megújhodó büszke nőket.
Életem - mi van még - rájuk szánom,
Isten látja lelkem: meg se bánom.
...Ki hiszi ma még örök, hű oltalmad?
Cipeli valaki megadó kereszted?
Látják-e vajon az Általszegezettet?
A Sátán vélt minket megkötözni,
Egy fura érzésnél megrögződni.
Köszönöm, hogy rám találtál,
Életemre úgy vigyáztál,
Játszni` engem bölcsen hagytál,
Okos szóval buzdítottál.
Ha verset írok, bámulnak,
Lényegén is csak ámulnak.
Mit akarok? Sokan kérdik.
Meghajol majd minden térd itt!
Szíved, ha csügged: "átkos" depresszió,
Pedig csak kérded, mindez mire jó.
Ezért, ha tébolyodsz: Szent skizofrénia:
Bölcsen kezel majd a Pszichiátria!
Ha Isten volnék,
Magas egekben kerubokon nem trónolnék,
Mint Próféta földi tűzgomolyba szállnék
Szeretteimért.
Miért rángatom szakadt lelkem hegedű-vonóját?
Talán kimondja végül is annak Élet-igazát!