Beck Zoltán
Nem kérek én Tőled szerelmet,
Ez legyen bennem, mely hozzád visz.
De akarok hű kegyelmet,
Mely Benned mindig is csak hisz.
Szájízed most mitől fanyar?
Van életed, dicső, pazar!
Nincs, ki rád most letekintsen,
Emberré lett örök isten?!
Megjöttél, általam kedvelt ősz,
Nem is tudhatják, miért vagy oly bősz?!
Azt tartják: csupán tékozló vagy:
Óvsz: ne jöjjön hirtelen a fagy.
Ó, Nagyvilág! Te modern Golgota!
Mikor leszel szíveknek otthona?
Figyelmezz az Úr igaz Jákobjára,
Ítéletül tette hatalmas jobbjára!
Hát húsvét volna, Istenem?
S én mégis csak feszíttetem!
Hol az, kinek arra gondja:
Halál mégse tartson fogva?
Hogyan is halhatna meg, ki mindig él?!
S jobban kell, mint a mindennapi kenyér!
...Rejtekéből előkotor
Néhány olyan égi-szikrát,
Melyben Nektek adni bírná
Veszíthet az ember, ha éli életét?
Valóságot megvetve játssza képzetét?
Arcod pírja - fénylő szemed
Küldi felém szerelmedet.
Szíved dobog: párom lehetsz?
Mást érezve nem is kedvelsz.
Szívedből loptam el a gondolatot,
Hogy már lássad, nem egyedül vagyok.
Nekrológ
Mázas faládába tették testét,
(Arról már lekorhadt a festék)
De lelke benne nem nyughatott,
Itt van már velem a reám-hagyott.
Nem a vég
Elmondhattam volna mindenkinek
De úgysem mondhattam el senkinek
Talán legjobb lehet a semmiről írni
Mert azt sohasem kell érzülettel bírni
Szóljon valamiről azon gondolkozol
Hogy mégis jó legyen akkor fogadkozol
Medve alszik a barlangban,
Mi itt állunk a farsangban.
Ne hagyjuk most el a mókát,
Eszkimó ejt el így fókát.