Békési Fanni
Dobpergés és csinnadratta,
cifra népek díszmagyarba.
Az ünnep feszülten figyel,
az izgatottság táncra kel.
Tündérporos mézes csupor.
Pihe-puha vattacukor.
Mi százezer szóban is egy.
Fehér hollónál ritkább kegy.
Miért van az, hogy ti bennem
csupán csak egy betűhalmot láttok?
Miért volnék én száraz anyag,
mit egy poros tárból előástok?
Nap mint nap látod vagy mégsem?
Mosolyog, de nem egészen!
Bőszen tanul vagy csak elmereng?
Mire gondol, azt ki mondja meg?
Egy röpke, felvillanó szikra,
ez szárnyaló képzeletünk titka.
Egy tizedmásodperces ragyogás,
amikor minden, mindenki pompás.
Dobverői nincsenek kezedben,
hallgasd hát figyelmesebben!
Tam-tam, tatám-tatám.
Egy szürke reggelen,
amikor kinyitottam a szemem,
fagyos, deres, téli képet vártam,
mert álmomban havat láttam.
Karácsony éjjelén ezer titok lesz az enyém.
Hóesésben hozza el az angyalok dalát a szél.
Kirakatba zsúfolt üvegszívek,
sápadt, sárga, ünnepi fények.
Kis játékautó, labda, baba,
csépelt csengőszó az ünnep hangja.
Az áhított, mesés, első hó
Mindig sárba s latyakba fullad.
Szakadt, rongyolt, széltől mart foszlány.
Van-volt, nincs itt, csak elolvad.
Tényleg itt volt, vagy
csak egy ábránd tán?
Zavaros képsor,
törött talány?
Út a csendbe, keresztek kertjébe.
Út boldogságos emlékek sűrűjébe.
Út hűs alkonyba, komorság mélyére.
Út az üdvös békesség terére.
Rozsdavörös köpönyegben
ölel körbe síri csendben.
Sorra gyúlnak fohászunk lángjai,
sorra szürkülnek életünk napjai.
Szívemet csiklandozza fakult mosollyá
megannyi néma lángszem.
Odaátról világlanak fénykönnyesen.
Borzongató neheztelés lesz úrrá lelkemen.
Halk, félénk szavak, csepergő sorok:
"Elég volt!" "Menjetek!"
"Üres ígéretek,
többet nekünk nem kelletek!"