Békési Fanni
Neked szól a dal, Anya!
Lila orgonák vezetnek vissza
ősi hálaóda hangján ringva.
Most is neked szól a dal.
Ő nem égen ragyogó csillag,
ő nem réten daloló pacsirta,
ő nem kápráztató festmény,
sem elképzelt teremtmény.
Cseppnyi piros-fekete
Kecses kis hétpettyes katica,
tavasz lesz röptekor egyből.
Azaz ajándékozó Apa
Myra város szent embere,
gyermeksereglet kedvence,
az édességosztó Noel Baba,
szeretett Mikulásunk valós alakja.
Vörösen izzó, forró csókot
lehel november az arcokra,
gomolygó kormot vet a csillagokra.
Ködbe veszett holló hangja;
mécsesillat füstjét kavarja
a szél hűvös suttogása...
Sejtelmes, sűrű, szürke köd
áttetszőtlen üldögél a tájon.
Esőcseppek ezrei harmatként
peregnek le az ágon.
Vesd az egészet a tűzbe!
Úgysem szabadulhatsz meg tőle.
Dugd el dobozokban a padlásra!
Attól ott lesz, hogy senki sem látja.
Nyarakhoz sodró emlékek visszahúznak.
Forró, zöld, pezsdítő, várt, vágyott
élményfolyamon tákolt kaland-csónak,
szívlakat alábújva tapad.
Mitől olyan nehéz a súlytalan érzet?
Mitől félünk ma megélni a létet?
Mitől működik csupán képzeletben?
Mitől sietünk céltalan végtelenben?
Nyári tábor, régi álom
Későre jár, vigadnak a tömegek,
egy messziről jött hintó közeleg.
Fehér ruhás hölgy kiszáll;
Széchenyi gazda pont őrá vár.