Benjamin Rain
Bárcsak én lennék az eső!
Éltetném ezt a gyönyörű földet.
S halkan kopogva válladon,
Titokban átölelhetnélek.
Valami nem a régi bennem,
Valami megváltozott rég,
Eddig bolyongtam az útvesztőben,
Most az út végén látom a fényt.
SZél szórja szét szerelem parazsát,
Elmém rejtekének tündöklő aranyát.
Messzi távolban,
A láthatár peremén
Fény gyúlt a világba,
S egy angyalt láttam én.
Próbáltam sok mindent és sokszor.
Gondoltam, talán jár nekem is a jóból.
Azt hittem, szárnyam nőhet s repülhetek,
De most itt vagyok, zuhanok a mélybe le.
Szemed kékje szikrázik napnak fényében,
Parázst gyújt csillagok közt vaksötétben.
Minden rezdülésed szélvihart szít bennem,
De messze vagy, tudom, el nem érhetlek.
Egy újabb évem elszelelt,
A kor páncéllal felszerelt
Adok s
Kapok
Hát eljött az a sosem várt perc,
Mellyel elengedem kezed, s búcsúzom.
Életem fejezetein változtatnom kéne,
S akkor bűneimet talán megbánhatom.
Hosszú az út, és nagyon távoli a jövő.
Kérdéseim választ nem kapnak, ha eltűnök.
A mindenség peremén, messze az űrben
Bolygó vívja harcát a mindennapi nyűggel.
Leáldozóban van élete, vesztésre áll harca,
Nem sok van hátra, hogy porba hulljon arccal.
Elrepült újra egy év,
Szálltak a napok s hónapok.
Ami történt, dobd el ma még,
Most minden bűnöd megbocsáttatott.
Ott élek én, hol a senki fiai a semminek dalolnak,
Ott élek én, hol az álmok elfonnyadva a porba hullnak.
Ott élek én, ahol véget ér a világ,
Ott élek én. Ott van az én hazám.
Nézz, nézz, nézz le rám!
Magányomban bújj hozzám,
Ha álmos vagyok, altass el,
Ha földre hulltam, emelj fel.
Nem volt anyám, ki karjával védelmezett volna.
Ki átadta volna hitét, hogy ne féljek álmomban.
Nem volt apám, ki tanított volna engem jóra.
Ki elindított volna e hosszú, rögös útra.
Egy szebb jövőre...
Első húszas épp ma letelt,
Poharam már régen betelt.
Ejnye-
bejnye.
Üres termekben a semminek játszol,
Sírsz, nevetsz, kicsit komédiázol.
Ha elrontod néha, akkor se baj.
Nem látja senki, egyedül vagy.