Benjamin Rain
Ott élek én, hol a senki fiai a semminek dalolnak,
Ott élek én, hol az álmok elfonnyadva a porba hullnak.
Ott élek én, ahol véget ér a világ,
Ott élek én. Ott van az én hazám.
Nézz, nézz, nézz le rám!
Magányomban bújj hozzám,
Ha álmos vagyok, altass el,
Ha földre hulltam, emelj fel.
Nem volt anyám, ki karjával védelmezett volna.
Ki átadta volna hitét, hogy ne féljek álmomban.
Nem volt apám, ki tanított volna engem jóra.
Ki elindított volna e hosszú, rögös útra.
Egy szebb jövőre...
Első húszas épp ma letelt,
Poharam már régen betelt.
Ejnye-
bejnye.
Üres termekben a semminek játszol,
Sírsz, nevetsz, kicsit komédiázol.
Ha elrontod néha, akkor se baj.
Nem látja senki, egyedül vagy.
Nincs e világon több időnk.
Nincs már számunkra több hely.
Álmunk a feledés homályába tűnt.
De létezett vajon? A kétely csapdába ejt.
Tekintetéből kihunyt a fény.
Elnyelte a sötét gyönyörű szemét.
Homlokán a ránc végleg elsimult.
Szája mosolya vele együtt kimúlt.
Feltűnik egy ismerős kép.
Mikor is volt? Nagyon-nagyon rég.
Egy aprócska falu képe.
Mit mesél? Elmondom néked.
Velem van a gyermek, ki kísér utamon,
Nem hagy nyugodni, mellettem vándorol.
Nincsen neki arca, se lába, se keze,
Megtörik, szétfoszlik törékeny teste.
Drága Jézuska! Én írok most néked,
Hallgasd meg imám, könyörögve kérlek!
Remélem, levelem időben megkapod,
És válaszolsz is, kérlek, már nagyon várom!
Itt vannak, eljöttek újra az ünnepek,
Régóta csak várlak. Várlak tégedet.
Lassanként megőrjít végtelen magányom,
Így lesz a fehérből fekete karácsony.
Egyre süllyedve a mélybe,
Kapaszkodva hiú reménybe,
Fuldokolva, könyörögve kérve:
Levegőt! Kiáltom az égbe.
Ha egy karót szúrsz a földbe,
És a Napnak fénye süt reá,
Mutatja az órát és perceket,
Az idő körbe-körbe jár.
Ma is jókedvűen ébredt,
Mint minden reggel, régóta.
De tudta, ma valami más lesz,
Eljön az a bizonyos óra.
A kiút helyén csak egy fal.
Az égen kihunyt egy csillag.
Robbanás helyett rideg némaság...