Bera Irén
Hamis volt mindaz, amit a szerelemről mondtál.
Csaló vagy, búcsú nélkül, egyedül távoztál.
Levél sem maradt, csak ami a faágakról lehullott.
Szavak nélküli szobák, kínzó üresség, visszhangok.
Ha csókod heve már nem éget,
add át szíved a feledésnek.
Ha nincsen tüze a régi fénynek,
az csupán csak kiégett fény lett.
Falevelek közül napfény simogat.
Sarjadó zöld csábítóan hívogat.
Virágok illata bódít, csalogat.
Távolban délibáb, szomjas föld tikkad.
Amikor a fagyok elfáradnak,
duzzadó ágon rügyek pattannak.
Körbetekint a tavasz hírnöke,
szerelmes harmat ül a tövére.
Miért nem süt a nap?
A zord felhők miért uralkodnak?
Miért bágyadt a fénysugár,
mikor a Nap a horizonton jár.
Nem tömjénezzük a lelkünket,
pedig nagy szükségünk volna rá.
Hagyjuk, hogy mérgezzék létünket,
pedig lehetne itthon Kánaán.
Élj csak szerényen meghúzódva,
de azért vágyhatsz babérokra.
Nem szükséges nagy csinnadratta,
nem való a hamis fény, pompa.
Régen madarak ezre repült a friss szántásra.
Nem maradt a földben sem kukac, sem lárva.
Most fekete hátát sűrűn befedi a dudva...
Gondolatfoszlányok mindenütt,
csak össze kéne rakni.
Amit olvasok szíven üt,
fel kellene forralni.