Bera Irén
Ki magányosan útját járja,
Nincsen támasza, nincsen párja.
Temeti magát a munkába,
Fáradtan zuhan az ágyába.
A mosolynak és szeretetnek nem kell varázsdoboz.
Szívünkben hordozzuk, csak a lakat berozsdásodott.
A fény felzabálja a várost,
az utcákon fásult a tömeg.
Van, ki rohan, befal egy lángost,
zsebében pénz, nem kevés, köteg.
Ha csillag lennék,
csak neked ragyognék.
Csak feletted
rikítana kéken az ég...
megérintem a vállad arcod
felizzik sajgó vágyad s alkony
az ajkadból csókláva csordul
tenyered tenyeremre fordul...
fond rám két karod
mint fára az inda
borostád cirógasson
mint fát a levél...
Felhők tornyosulnak az égen
habos feketén és fehéren,
szél ecset nélkül fest szürkére,
pórul jár, ki nem számít dühére.
Haragudj! Ha azt hiszed, hogy arra van okod.
Haragudj! Ha így a gondot könnyebben hordod.
Parancsszóra nem születik
sem csecsemő, sem gondolat.
Hajléktalan sem hord magán
márkátlan, foltos rongyokat.