Bera Irén
Csak én vagyok a fontos,
a zsebem legyen tele.
Csak én vagyok a dolgos...
Az unatkozó gyermek rosszalkodik.
Az unatkozó felnőtt gonoszkodik.
Szemkápráztatóak a fények.
(Vajon miért égnek?)
Hallik halkan néha az ének.
Elmentek mellettem az évek.
Kellett, hogy velük együtt lépjek,
Az is, hogy megelőzzem őket.
Leporolnám gondolatomat,
de száradt sár van rajta.
Átfestették szivárványomat,
bűzlik, mint erjedt alma.
Csak ülök csendben, és nézem a felhőket.
Színtelen nappalok, befesteném őket.
Rákenném a szívem összes árnyalatát,
Zöld felhőt és tengernek azúr illatát.
Te sohasem kérdezel, csak ítélkezel.
Erre téged senki sem jogosított fel!
Ha te magad oly nagyon boldogtalan vagy,
és a szívedet csalódottság nyomorgatja,
talán gerinces vagy, mint az éti csiga,
ha káröröm csal csak mosolyt az arcodra...
Nem élheted az életemet.
Mosolyomat irigyelheted,
nem sírhatod el a könnyemet.
Sötét az éjszaka,
a csillagok vígan ropják táncukat.
Síri csend honol...
Minden rideg,
győzött az önsajnálat.
Feszült az ideg,
csak másokban látsz hibákat.
A hajnali úton egyedül baktatott,
szél sem kímélte, rajta nagyot lökött.
Élete során gyűjtött sok tapasztalatot,
sóhajtani akart, de inkább nyögött.
Az ember ember.
Az állat állat.
De ha az emberbe
költözik az állat,
akkor rettenetes,
rosszabb, mint a vadállat.