Beretka Csaba
Ez már az enyészet mohával benőtt világa.
Kiüresedő napjaim,
mint orgonasípok hangjai halnak el
a száműzött évek súlya alatt.
Elmém ma akadozva eszmél,
s csak bambulok magam elé;
a vén bokrot az ablak előtt
ma szél cibálja,
s hideg szellő
felhőt libbentve
rideg hiányod
rongyérzésekbe rejti.
Olykor hallom a Mindenséget.
Lassú szívdobbanásokkal
méri a végtelent,
s a felém áradó fényhullámok
tengerében érzem a jelent.
Pislákol már az ébredés
félálomba ájult tudatomban,
s egy keskeny kis résen
a derengés fénye átsuhan.
Reszket, didereg a lelkem,
Távoli csillagok tüzénél melegszem.
Bolygó lélek
követeli ősi jussát,
de az ígéret földjét
apránként ellopták.
Hosszúra nyúlik már az árnyék,
sorjáznak az évek,
nyirkos zugokban honol a múlt,
mégis itt kísért lényed.
A domb mögött lenyugvó nap
néhány pillanatig még beragyogja arcomat;
de már lopakodik a sötétség...
Életet termő,
konok sors,
csak bú fogant
édes méhedben;
kinek üvöltsem?
Vannak mélabús őszök,
fanyar emlékek ködében úszók,
lassan hömpölygők,
vadgalambbal együtt búgók.
Fölöttem árva még
az esthajnalcsillag,
talpam alatt rögös út,
orromban avarillat;
agyamban csökönyös
gondolat motoszkál,
s minduntalan
eljutok hozzád.
Hajnalodik. Negyed öt.
Kavargó érzésekből,
fülledt emlékekből
a csend bokrétát köt.
Lomha felhők
- sírásra készen -
lógnak az ég alján,
távolba vész
a baljós láthatár;
a könnyes délután
esőbe hajlik már,
s agyamban némán...