Bíbor Kata
A család olyan,
mint egy karácsonyi udvar,
forralt bort szürcsölsz a fényfüzérek között,
és könnyű elhinni, hogy a mennyből jött
Angyal
édes anyának öltözött.
Hol így, hol úgy, de leszel-e biztos
a nagy bizonytalanságban, és aki színt hoz,
takaróm, plüss, amolyan lepkés,
leszel-e kör s a körömben egy rész?
Mondatokban paplan, párna,
melegedő - sosincs zárva -
ha megdöbbenő májusok
felett eső és szél búsong.
Szívemben az éj hajnallá hasad,
egy hulló csillag még áthalad
sebesen, nem látja senki...
Mint nincstelen koldus: én szívemet tárom,
a felcsengő aprók fényében fénytelen
a nap, szemed tenger, és korall a zátony,
mi fogva tart, kezed a térdemen.
Mellém a nyugalom ült le
míg kávézgatunk a csészefülre
lepke száll
fejünk felett
leng a nyár
hintázik a lombon
a túlpart dimbes-dombot fon
hegyet ölel...
Felhők sétálnak a mezőn,
formabontók, egyik mintha
önmagával bújócskázna:
bolond fején csörgősipka.
...
épp megtanultam beilleszkedni.
Relatív egyek vagyunk, abszolút,
súrlódásaink testi...
Megszentelt kosarát hozta,
biciklivázán Nap csücsült,
ismertem, és mennyi a kora,
arcán az idő több ráncot szült,
kendőzte fején ősz haját,
játékos pár tincs kiszaladt,
tán érezni jobban a tavasz szagát.
míg a pont odaillik helyére forgatod
a sok kicsiből kirakott nagyot
a bátor is féli: alig fenn és több lenn
hogy könnyekben lehet feloldódni könnyen
a szoros láncreakciót hordani lazán
hogy a megszületéssel fogan a magány...
Minek kotorászni a dohszagú avarban,
rezzenni hangra, mikor zörög,
addig sírni, amíg felröhögnek
a falra felfestett ördögök
Pillák mögül az álom kiszédült,
az ájtatos manók aludni tértek,
ködös tekintettel köszönt a reggel,
még készülök magamat adni a fénynek.