Bíbor Kata
Madarakkal álmodok. Megint
átszelnek a magason,
míg az ég bőségszarujából ömlik a kék,
napfény terül szét,
tisztára, mint a szentkép
angyalarcain a mosoly.
Mintha csak arról szólna az egész,
hogy megmásszuk a Mount Everestet,
és a bazi nagy hegyeket lenézzük magasról,
s míg szemeinkbe csúcsok merednek,
nincs, aki éljenez,
mégsem tapsol.
Mikor az ősz leveleket küldött,
én nem írtam vissza egyre sem,
hogy kösz, jól vagyok, éppen befűtött
bennem a nyár, csók, tiszteletem.
Olyan nincs, hogy hibátlanság.
A szél hűse is néha cúg,
összevissza fúj, és mégis
eltévedésben ott az út.
A család olyan,
mint egy karácsonyi udvar,
forralt bort szürcsölsz a fényfüzérek között,
és könnyű elhinni, hogy a mennyből jött
Angyal
édes anyának öltözött.
Hol így, hol úgy, de leszel-e biztos
a nagy bizonytalanságban, és aki színt hoz,
takaróm, plüss, amolyan lepkés,
leszel-e kör s a körömben egy rész?
Mondatokban paplan, párna,
melegedő - sosincs zárva -
ha megdöbbenő májusok
felett eső és szél búsong.
Szívemben az éj hajnallá hasad,
egy hulló csillag még áthalad
sebesen, nem látja senki...
Mint nincstelen koldus: én szívemet tárom,
a felcsengő aprók fényében fénytelen
a nap, szemed tenger, és korall a zátony,
mi fogva tart, kezed a térdemen.
Mellém a nyugalom ült le
míg kávézgatunk a csészefülre
lepke száll
fejünk felett
leng a nyár
hintázik a lombon
a túlpart dimbes-dombot fon
hegyet ölel...
Felhők sétálnak a mezőn,
formabontók, egyik mintha
önmagával bújócskázna:
bolond fején csörgősipka.
...
épp megtanultam beilleszkedni.
Relatív egyek vagyunk, abszolút,
súrlódásaink testi...