Biró Ferenc Fredok
Parnasszus múzsáinak magas hegye,
lélek gyümölcseinek édes kegye!
Méltatlanságomat én elismerem!
Mégis engedd kupámat merítenem,
hogy enyhíthessem alkotói szomjam!
Éltető ihleted magammal hordjam!
Létem csak átmeneti állapot,
nem akar senki ellene tenni.
Megszületni, bár lehet, nehéz volt,
ám örökbe fogadott a mennybolt.
Így lett röviden a nevem: Senki
Fülledt világ padlóján ingerküszöböket koptatok,
egy zugában ódon tükörrel meddő vitát folytatok.
Nem hallgattunk a természet figyelmeztető hangjára,
így kerülhettünk ebbe a gyönyörű, mázas csapdába...
Apám bányász volt, kemény ember.
Anyám, ahogy megszült, otthagyott.
Akkor még olyan volt a rendszer...
Sejtjeimben van a lényem értelme kódolva,
hogy életemet élnem kell másokért harcolva.
Az élethez erősnek kell lenni, sőt keménynek,
én mégis lelkemből adtam enni a reménynek!
Az eső nem tudhatja, hogy ő csak a tenger könnye,
mégis életet permetez a szomjúhozó földre.
A levél meg sem érzi, hogy a tájat festi zöldre,
mint a hajnali napsugár az éjszakára törve.
Leperegni készül egy kis vakolat,
előbújik a lappangó iszonyat.
Jeges hideg ül a kórházi ágyra,
a szó már nem talál alkalmas szájra...
Ideszülettem, egy lepusztult gettóban élek...
rozzant kunyhók, lyukas bádogtetők...
Jobb életet ebben a világban nem remélek!
Sarkamban újra csak kéregetők...
A harcban én vagyok, kit elöl láttok!
Szent a cél, amit magam előtt látok!
Szűk az idő, és senkire se várok!
Az igazságnak most nyílt utat vágok!
Te vagy: A lelkem szép üzenete...
Te vagy: A végtelenbe ébredés...
Te vagy: A Teremtő lehelete...
Te vagy: A mindenségben létezés...
Születtem bár szerelemből,
fogalmam sincs a szeretetről...
Hiánya elmetszi lelkem,
anyám sose szeretett engem...
Simára csiszolt, színtelen szavak csúsznak felém,
hamis ígéretek: gazdagságról, szabadságról...
Itt jártál a szívemben,
láttad, hogy káosz van odabenn,
és ebben az életeben
talán sohasem lesz már rend.
Hajnal volt valamikor régen,
túl korai volt a szerelem...
Elrepült gyorsan túl az égen,
reméltem, egyszer még meglelem!