Biró Ferenc Fredok
A sorsunk mindent magába szippantó lelki örvény.
Hallgatva szívünknek gyorsabban doboló ütemét,
kerestük a boldogság eldugott, apró szigetét.
Még nem sejtve, hogy a SZERETET a legősibb törvény.
Lelkem az égben, testem a földön.
Életem tapos jégen és tűzön.
Körülöttem kék csillagfény ragyog.
Térben távol, szívben közel vagyok...
Szegénységben sokszor csillagok alatt háltam.
Nem örököltem, és így most nincs, mit adhatnék.
Mivel földi gazdagságra sohasem vágytam,
talán a szegénységről igazat írhatnék!
Vágyunk az, ami Istentől megáldott,
tisztán szeretni, ahogyan csak lehet.
Járja át valós szeretet a lelket,
megélve végre mindazt, mi hiányzott!
Ha elfelejtettél valamit,
ami régen fontos volt,
de mára "árnyéka sem maradt",
emléke most visszaszólt!
Remeg a vér, a szinapszis sejthez ér.
Fázom, de mindent elborít az álom.
Rögös útra kél bennem a hipertér...
Régi álmom most ismét újra látom...
Néha megnézem a régi fotókat...
Néha még hiányzol is talán.
Néha nem veszem be az altatókat,
néha harcol velem a magány...
Király követi árnyékát
és sohasem volt országát.
A furák sablonra vágynak,
mások a tegnapra várnak.
Pokol tüze szülte lelkemnek fényét,
merthogy nem voltam híján a balsorsnak.
Szenvedéseim évekig tartottak,
és elsírtam a világ összes könnyét.
Míg az ember csodálta a világot,
szeretetre nevelte a családot...
Korai még itt az in memoriam,
mert alacsony a halálszínvonalam!
Mondom: Álljunk csak meg tüstént, emberek!
Élet-túladagolásban szenvedek!
Gördül egy gyöngy végig a bársonyon,
valószínűtlenül szép arcodon...
halvány, áttetsző könnycsepp áztatja,
lelked terhe feszül a válladra.
Egy félbehagyott vonal a papíron.
Tövig hasadó, ében-szín tíz köröm.
Blues sikít izzó gitárparázson,
kicsorbult hangja nyúzza le a bőröm.
Feszeng az éjszaka,
a Nap lassan felkel.
Sikoltoz a hajnal,
viszolyog a reggel.
Te voltál, aki útra kelt,
hogy megtalálja az édent.
Szívednek vágya feltüzelt,
célba vetted a végtelent.