Bíró Krisztina
Mosolyom mögött láthatod
Már ellobbanó fényét az éjnek:
Hiszen csöndbe fagyva áll a világ.
Ott a máglya, hát égjél csak, te rongyos élet,
S ott a levelem neked: tépd szét...!
Hallgasd csak közönnyel a vad üvöltését,
És zokogj, ha kell, zokogj velem!
Egyszer
Leteszek egy koszorút az asztalodra,
Mert hiszem, hogy bánatod halott,
Hiszem, hogy elrendeltetett egy új világ,
Ezért van annyi otthagyott,
Összetaposott virág -
1
Egy éjszaka ültem a sötét szobában
Még sötétebb titkaim között,
S tudtam, hogy magányom párra nem lel:
Múltam elüldözött:
Bezártam magam.
1.
Amikor kézen foglak és elvezetlek,
- Hogy végre sétálj velem -
Azt akarom látni, hogy szemeid
Hogyan isszák fel a fényt.
Görnyedten ülök, nézd, kopott asztalomnál,
Figyelem, hogy fény olvad az ablakomra.
Kinézek tűnődve és csendben, csendben vagyok,
Megrezzen odakint az utca bokra.
Olyan szomorú ma a Hold.
Gyere ki velem; magányos vagyok.
Olyan szomorú ma a Hold.
Néptelenek az utcák, a sikátorok,
És én olyan egyedül vagyok.
Britkó János emlékére
1.
Emlékszel? Oly egyszerű volt minden,
Akár a halál.
És mutattad a rejtvényt,
Melyet anyám már nem tudott kitölteni.
Nélküled olyan lenne az élet,
Mint levegő és víz nélkül a világ.
Mintha meghalna a pirkadat:
És szárazul dideregnék a vízesés alatt.
Ugye, mi azért majd megbocsátunk egymásnak
Minden eltitkolt, s elfojtott sóhajunk után,
Mikor gyűlölet lángolt szemeinkben
Rengeteg, tomboló vitánk során?
Az ittas ember ül a kockakövön,
Egyik kezében palackot szorongat,
Félig lehunyt pilláin át nézi az utcát,
S elnyűtt arcán szétterül az öröm.
Egy csöpögő eresz alatt gunnyaszt,
Ázott egér lett minden vágya,
Lecsüngő szemhéján át hunyorog
A világ összes kapzsisága.
1.
Vándor, üvölts az éjszakába,
Hadd hallják hangod a folyók, a hegyek,
Hadd keljenek föl tőled a tengerek,
És hadd riadjanak a fák:
Tépd le magadról koszlott ruhád.