Bíró Krisztina
Bocsáss meg magadnak, ha nem sírtál sosem,
Mikor mindenki más zokogott -
Bocsáss meg magadnak.
[Egyszer majd kiülünk a napra...]
Egyszer majd kiülünk a napra,
S oly nyugalmas lesz köröttünk minden,
Mosoly az arcokon, kezünk alá siklik
Majd az áldott fénysugár,
És kezünkben tarthatjuk jelenünk s múltunk,
Mik színes golyócskákként gördülnek majd tenyerünkben -
És nem lesz hazugság s közöny,
Mert végre jók leszünk, és sütni fog a Nap...
Sok mindenki távozott el innen végleg,
És kedves emlékük hever a szívemen,
De mindnek helye, biztos helye volt -
Van, mikor leülnek mellém az égről a csillagok,
Üldögélünk, nézzük, milyen dísztelen a mennyország.
És mikor felkelnek a szobrok a füves tereken,
Akkor tudom meg, miről beszéltek a kövek,
Melyeket hazafele rugdosott egy kamasz,
És kinek álmai beledermedtek a levegőbe,
És kiáltozását elnyelték a fák...
Újraszületnek, kik halni térnek?
Újraszületnek, kik halni térnek? -
Kérdezem, és néha beteg vagyok.
Bolondok közé ítélnek,
Mikor elfáradok tovább küzdeni,
És mindent az enyészetre hagyok.
Mit jelent igazán egy le nem törölt,
Elhagyatott zongora billentyűje?
Mit jelent egy ujjat már meg nem szúró
Magányos asszony földre dobott tűje?
Amikor minden a tiéd,
Akkor jó a Semmi,
Mikor minden odavan,
Már jön a "mindegy".
Kora tavasz jöjj, jöjj, rántsd le lepedőm,
Jöjj, rángasd meg ruhám.
Üss meg ököllel, nem baj, ha fáj,
Hisz így is nyomorultul veszekszem,
És bolyongok vak-tétován:
Hazudom, hogy csodára várok.
...
Míg a gomolygó füst vette körül.
(Az anyám volt és elesett ...)
Fehér tornyú büszke templomok
Hűs csendjén keresztül
Végigmegy lassan egyvalaki
A kopottas, hosszú szőnyegen:
És nincs bánat.
Igazat akarok hazudni,
És kifordítom a testemet,
Hogy levessem, mint egy ócska kabátot.
Érdemled-e,
Hogy annyian körülvesznek?
Érdemled-e
Egyáltalán, hogy szeretnek?