Bíró Krisztina
1
Miért loptátok el nyakláncomat
A leggyönyörűbb éjszakán?
Vajon miért kellett a szégyen
Ruháját dobnom magamra...?
Miért hazudtam le az égről
A leghalványabb csillagot is...?
Miértekkel és hogyanokkal alszom,
És ócska hittel kívánok jó éjszakát,
Keserű likőr a boldogtalanság -
Többet csalódni már nem tudok.
Egy pillanat, míg visszanézek csendben
Harmincéves s odvas fák alatt,
Csak egy örök perc ez, egy pillanat:
Újjászületek, úgy érzem.
Néha a kezemben széttört álmokkal
ködben bolyongok, mikor jön a tavasz,
halva született könnyek mossák arcom,
és mindenütt köd van, mindenütt.
Mész, csak mész az esőben:
Kacagj csak, kacagj, szívem!
Az esőben úgysem látják arcodat,
És nem fáj úgy semmi sem.
Ott van a csönd, érzem a szívem mélyén,
És ott van az égen a hervadt virradás.
A napnak nincs otthona, borzong az éj:
Egyedül lettem, köröttem senki más.
Mindazok, akik nincsenek,
Ballagnak a befont hajú idővel,
Mosolyuk maga a nap, könnyük a szél -
Velem vannak, velem.
Mosolyom mögött láthatod
Már ellobbanó fényét az éjnek:
Hiszen csöndbe fagyva áll a világ.
Ott a máglya, hát égjél csak, te rongyos élet,
S ott a levelem neked: tépd szét...!
Hallgasd csak közönnyel a vad üvöltését,
És zokogj, ha kell, zokogj velem!
Egyszer
Leteszek egy koszorút az asztalodra,
Mert hiszem, hogy bánatod halott,
Hiszem, hogy elrendeltetett egy új világ,
Ezért van annyi otthagyott,
Összetaposott virág -
1
Egy éjszaka ültem a sötét szobában
Még sötétebb titkaim között,
S tudtam, hogy magányom párra nem lel:
Múltam elüldözött:
Bezártam magam.
1.
Amikor kézen foglak és elvezetlek,
- Hogy végre sétálj velem -
Azt akarom látni, hogy szemeid
Hogyan isszák fel a fényt.
Görnyedten ülök, nézd, kopott asztalomnál,
Figyelem, hogy fény olvad az ablakomra.
Kinézek tűnődve és csendben, csendben vagyok,
Megrezzen odakint az utca bokra.
Olyan szomorú ma a Hold.
Gyere ki velem; magányos vagyok.
Olyan szomorú ma a Hold.
Néptelenek az utcák, a sikátorok,
És én olyan egyedül vagyok.