Bódi Gyula
Ébreszt a nap első sugara szótlan és pimaszul.
De nem haragszom rá, hisz megérint, hozzám bújik komiszul.
Kacérkodom vele, még nem nyitom ki szemem.
Érzem, hogy átjár fénye, itt van velem.
Ha tehetném, a nap első sugarából szárnyakat adnék!
És míg te repülsz, huncut mosollyal a fák alatt várnék.
Álmaimban egy kis patakban
Kicsi papírcsónak úszik nyugodt ringatóban.
Rakománya, kicsi szíved, úton hozzám,
Istenem, vigyázz rá! Hozzád száll minden imám!
Nem köt sem az érzés, sem a hely,
Mit mondhatnék,
Láncom elszakadt, elmegyek.
Nincs, kit szeretnék,
Kihez szólhatnék.
Fúj a szél, lenget minden bokrot és fát,
És viszi a szerelmem is, álmokon és a képzeleten át,
Ha hozzád fújná, ha feléd szállna,
A szívem többé sosem fájna.
Én vagyok a csend, a fagyos téli éjjeleken,
Az ellentét, hegyekben és völgyekben.
Nagyúr vagy, te sors!
Rabszolgának nevelsz, árulónak!
Hűtlennek tartasz, csavargónak!
Büntetsz, ha a jó rajtam kegyez!
Láncod szorít, pálcád sebez!
Óh... ha tudnád, mi lakozik bennem!
Elzárva, mélyen, szépen, csendben!
Bábként jött, begubózva, apró lélek!
Bennem élsz! Szíved szól, újra élek!
Megbújok a szívedben, a szemeidben.
Halk sóhajodban keresem a menedékem.